Az utolsó csengetés -

Bár csábító a téma, mégsem szándékozom kesernyés ízű és hangulatú riportot írni Bozsik Péterről, a rétei iskola igazgatójáról, aki rövidesen betölti a hatvanadik életévét, vagyis eléri a nyugdíjas korhatárt. Képletesen szólva: igencsak közeleg az utolsó csengetés pillanata.

Az utolsó húsz egynéhány év alatt sokszor odaállt a gyerekek elé, hogy vizsgázzon meleg emberségből, tudásból és magatartásból, lelkesedésből és akarásból. Tudom, sok éjszakán át töprengett, tűnődött azon, hogyan lehetne jobban és eredményesebben dolgozni a fajtájáért s azok jövőjéért. Ha elgondolom, hogy most, alig néhány hét múlva — egy lelkiismeretes és becsületes munkával eltöltött életút befejezéseként — elhangzik az utolsó csengetés, akaratlanul is kesernyés ízek tolulnak a torkomra és kissé összeszorul a szívem. Mert ami utána következik, más lesz, merőben más. Kissé kevesebb és üresebb, kissé fénytelenebb s talán hidegebb is.

Bár tudom, hogy mindez törvényszerű s természetes velejárója az életünknek, egy olyan megmásíthatatlan tény, amivel férfiasan szembe kell nézni, s amivel meg kell békélni, mégis megrendítő — mert mondjad a napnak, hogy ne világítson, mondjad a pacsirtának, hogy ne röppenjen fel a tavaszi ég alá s ne trillázza tele a zöldülő határt!
Azon a kora tavaszi délutánon, amikor nála jártam — bár melengetőn, mégis hideg fénnyel sütött a nap és csípős szél kavarta az iskolaudvar porát —, kézfogásában rögtön megéreztem a tiszta embert, a barátot, s azt is megláttam, hogy a szemében milyen meleg fények tanyáznak. Tipikus tanítói szemek, gondoltam, melyekkel tud biztatni, lelkesíteni és simogatni, de ha szükséges, dorgálni és ostorozni is. Egyszóval már most, elöljáróban elmondhatom, hogy Bozsik Péterben egy vérbeli pedagógust ismertem meg.

Kicsoda, micsoda, honnan indult Bozsik Péter?
Vasutas családból származik. Négyen voltak fiútestvérek. A harmincas években, gimnazista korában gondolt először a tanítói pályára, de csak gondolt: a terve nem valósulhatott meg. Aztán elvégezte a kereskedelmi akadémiát, s egy felvásárló üzem könyvelőjeként dolgozott.
A gyerekkora? Telve volt szűkölködéssel, persze játékossággal, csínytevéssel és természetesen vágyakkal is, hiszen — mint ahogy a világ minden gyereke játékoskedvű és vágyakozó – ő is az volt.

Bozsik Péter eltűnődik:

„Az igazság az, hogy rossz korban születtem, mint általában a velem egyívásúak — mondja. — A harmincas évek súlyos gazdasági válságai, majd a második világháború eseményei meghatározói voltak sorsunk alakulásának, sajnos. . .
Bevonult katonának, kikerült a frontra, majd hadifogságba esett. 1947-ben tért haza. Éppen vásár volt Szencen. A vásár forgatagában valaki ráköszönt:
„Dobrý deň, pán zászlós!”
„Hát maga meg honnan ismer?”
„Nem emlékszik rám? Hiszen együtt voltunk a fronton. Maga nagyon jó tiszt volt …”

Bozsik Péter bólogat, majd megvonja a vállát.
„Azt hiszem, anyám természetét örököltem — mondja. — Anyám, szegény, nagyon jólelkű volt, túlságosan is az. Még most is visszacseng fülemben a csendes tanácsa, kérése: „A koldus előtt sosem zárd be az ajtót, kisfiam.”
Szerencsére ma már nincsenek koldusok, nincs szükség adakozókra. A tanító ember mégis örök adakozó volt és lesz is, iskolában, kívüle, minden lépésében, egész életén át. Mint ahogy már sokszor kimondták, leírták, a tanítói pálya nem foglalkozás, hanem hivatás, küldetés, egyfajta elkötelezettség. Amit ad, amit szétoszt, olyan nemes mag, ami értékesebb a gyémántnál s az igazgyöngynél.

Az ötvenes évek elején a pedagógiai gimnáziumban megszerezte a tanítói képesítést. Tanítani kezdett. Szép, nemes és izgalmas feladat lehetne egy író számára, ha regényt írna a kezdeti évekről, arról, kik és hogyan ringatták a szlovákiai magyar iskolaügy bölcsőjét s kik bábáskodtak fölötte. Az lehetne a regény kisugárzása, végkicsengése, mire képes az emberi akarat és lelkesedés a legmostohább viszonyok és körülmények között.

Bozsik Péter 1955. február 1-én került Rétére, azóta itt tanít. És itt ismerkedett meg a párjával, Poór Eszterrel is. Augusztus volt, és búcsú a faluban. Fáradtabban tűzött a nap, s fakultak már a nyár színei, az ő szívükben azonban mégis a májusok színei és fényei ragyogtak fel. Egy év múlva összeházasodtak, azóta is együtt élnek megértésben, békességben, pedig az elmúlt három évtized sokszor állította őket szinte megoldhatatlan feladat elé — a szülőkről való gondoskodás, betegségek, házépítés, gyereknevelés s egyebek —, de a sok nehézség sem ásta alá egymás iránti bizalmukat.

Házasságukból két leánygyermek született: Jolika és Anikó. Szencen leérettségiztek, jelenleg a Népművelési Intézetben dolgoznak. Tipikusan mai fiatalok. Nem pózolok, természetes minden megnyilvánulásuk. Csacskák, vidámak, szeretik a zenét, szeretnek olvasni. Reálisan gondolkodnak, nem szőnek elérhetetlen álomképeket, s ami talán a leglényegesebb — bizakodók. Hisznek és bíznak a jövőjükben. Elég erőt éreznek magukban ahhoz, hogy megkeressék és megtalálják helyüket az életben.

Egy kis történelem: a rétéi magyar tannyelvű iskola 1948 őszén nyílt meg egy tanerővel — a „Jégtörő február” hatására s következményeként. Az ötvenes évek elején már két tanerős volt, hatvanegytől pedig három. Most Bozsik Péter igazgató, Kohút József és Kamenár Istvánná pedagógusok működnek az iskolában.

És itt meg kell állnom egy pillanatra, mert olyan emberrel találkoztam, aki rendkívül elégedett és boldog embernek érzi, tartja, tudja magát. Kamenár Istvánnéról, született Rajczi Jusztinjáról, azaz mindenki Jucikájáról van szó. Munkáscsaládból származik, öten voltak lánytestvérek. Az ötvenes évek elején elvégezte a pedagógiai gimnáziumot, azóta tanít. A férje vegyész- mérnök, a műszaki egyetem adjunktusa. Három gyereke van — 2 lány és 1 fiú —, a nagyobbik lány most fog érettségizni, angolt s németet tanul, a külkereskedelemben szeretne majd elhelyezkedni.
„Jucika” a következőket mondta:

„Nagyon szeretem a tanítói pályát, szívvel-lélekkel csinálom. Egy életre elköteleztem magam vele. Hogy miért és mi a jutalmam? Hogy csak egyet említsek: az örömélmény. Sok olyan gyereket tanítottam, akik később leérettségiztek, diplomás emberré váltak, s megállják helyüket az életben. Ügy érzem, egy kicsit az én munkám is benne van az érettségi bizonyítványukban és a diplomájukban. Hiszi valaki vagy sem: ez nagyon jó érzés . . .„

Réte nem tartozik a nagy községek közé. Lakóinak száma mintegy 1600. Ennek a fele a magyar nemzetiségű, mégis figyelemre méltó eredményekkel dicsekedhet az iskola (1—5. évfolyam). Az 1972—73-as tanév végéig 283 tanuló került ki az iskolából. 143-an különböző szaktanintézetbe jutottak, 87-en leérettségiztek, közülük 14-en főiskolát végeztek. (Itt jegyzem meg, hogy Végh Miklós, a Szenci Általános Iskola igazgatója nagyon elismerően nyilatkozott a Rétéről hozzájuk került tanulókról.)
Az eredmények önmagukért beszélnek, meg Bozsik Péter derekas munkájáról, aki nemcsak az iskolában, hanem az iskolán kívüli munkában is megállta a helyét. Párttag. A Nemzeti Front pénztárosa. Elnöke a Csehszlovák— Szovjet Baráti Szövetségnek. Vezetőségi tagja a CSEMADOK helyi szervezetének. Nyolc évig volt a hnb titkára .. . Felsorolni is sok, hát még az a temérdek gonddal és áldozatkészséggel járó munka, amit a becsületes tisztségviselés megkövetel!

És Bozsik Péter még ma sem fáradt, szinte elnyűhetetlen. Szilárdan áll a lábán, akár a tölgy, amely mélyre eresztette a gyökerét. Cibálhatja, tépheti száz vihar, de ő sosem veszti el a reményét — örök bizakodó. Hisz és bízik abban, hogy újra meg újra kisüt az éltető sugarú nap. Az idő futását azonban nem lehet megállítani. Vészesen közeleg a nap, az óra, az a pillanat, amikor felhangzik az utolsó csengetés.

Bozsik Péter szavából úgy vettem ki, hogy nem akarja még meghallani az utolsó csengetést, hogy szívesen tanítana még egy-két évig, annál is inkább, mivel a következő tanévre 19 elsőst írattak be a szülők (lám milyen nagy a vonzása az eredményes munkának!), ami a kis iskola jövőjét tekintve több mint biztató.
Bozsik Péterrel együtt én is bizakodom, hogy a vágya teljesül, mint annak idején az a régi, az első, hogy szeptember elsején — immár másodvirágzásként — újra odaállhat a katedrára a csillogó szemű gyerekek elé.

(Lovicsek Béla)

Megjelent 1978. június 10-én a Hét hetilap 23. évfolyamának 24. számában