(Részlet)
Szeptember 1-2-án Rétén volt konferencia a református gyülekezet magasba mutató, csillagos tornyú templomában. Mint végvár, olyan ez a beékelt magyar falu, melynek népe kimutatta ragaszkodását a Krisztushoz, mikor áldozatos szeretettel hívta messziről, a Vág partjáról, Pozsonyból, a Csallóközből és Komáromból a Krisztus után vágyakozókat. A vonatoknál a szakadó eső dacára kocsik várták hajnaltól fogva a vendégeket s az volt a büszke, aki legtöbbet hozhatott be az állomásról az ünnepi díszbe öltözött faluba.
Megkondult a konferencia kezdetét jelző harangszó s egyszerre zsúfolt tett az Isten háza. Könnyek ragyogtak a szemekben, hogy ezt a napot az Úr megadta, nekünk, réteieknek…
Honnan vették az előadók azt a hangot, mely egyenesen a szívekbe talált s honnan vették a hallgatók azt a megértést, mellyel az egyik büszke fej a másik után hajolt meg. Krisztus után vágyó szívek feldobogtak s bátran kérdezték meg, miként induljanak?
A múlt ott égett könnyeinkben, mikor a deáki lelkész megköszönte az ősök iránti szeretetet. Ez a meghatottság fonta eggyé a messziről jötteket, ez tette bensővé az előadásokat.
Bátran csendült az ének, mintha Krisztus előtt járnánk, aki figyelő szemmel keresi azokat, kik az övéi szeretnének lenni. Nem vár kiváló tehetséget, sem harci bátorságot, egyedül a szíveket nézi, hol vannak azok, akikre rábízhat egy nagy ajándékot. Keresi azokat, akik már megjárták a könnyes Golgota útját, akik kidobták életük hajójából a fölösleges homokzsákokat, mely akadályozta a fölfelé emelkedést, akik már a szenvedésben odataláltak Hozzá s ezáltal átalakult szívvel szólni tudni azokhoz, akik bánatba merülve nem tudnak vigasztalódni. Akik megismerték már, hogy nem kell megijedni a keresztektől, mert azt Istenen keresztül szemlélve rájövünk, hogy az élet rendje kereszteken keresztül vezet a diadalhoz s a szenvedésen keresztüli a koronához.
Vasárnap délben szép jubileum volt, melyben az ősz püspök, Főtisztelendő Balogh Elemér üdvözölte a helybeli lelkészt, Galambos Lászlót 50 éves papi jubileuma alkalmából. Megható volt az Úrnak ősz szolgája, ki életével mutatott példát híveinek. Évtizedekig munkálkodott egyháza felvirágoztatásán. Sokan üdvözölték a boldog jubilánst, aki meghatva csak egyszerűen így fejezte ki köszönetét:
Az Úr kegyelme volt, minden munkám az Úr ajándéka volt.
Boldog napok voltak ezek, melyen a lelkek magukba nézve beismerték, hogy egyedül csak úgy járhatnak, mintáid sötétben jár, megüti, megsebzi magát. De akinek hite van, felel az minden bánatra, elégséges, hogy a sötétben mint lámpa világítson, mutassa az utat, ha fölfelé visz utunk, de fényét előre vesse akkor is, ha mélységek és kétségek útján járunk. Sereggyűjtés, toborzás volt mindkét konferencia.
A mai hitetlen, kemény és hideg világban meg akarta, keresni a fiatalság között azokat, akik kilépve a megszokott környezetből, bátran odaálljanak Krisztus zászlaja alá s hitüket erősítve, életüket értékessé alakítsák. Úgy Ekecsről és Rétéről egyaránt hallatszik a boldog tudat, Isten kegyelmi ajándéka: a lelkek megmozdultak. S akkor nem volt hiába az ekecsi és rétéi konferencia.
Soli De Glória. Egyedül Istené érte a dicsőség.
(Csekes Béláné Galambos Szeréna)
Megjelent 1934. október 1-én a Nagyasszony – Társadalmi, szépirodalmi és háztartási lap 9. évfolyamának 10. számában.