Boldogfa kisközség Szenctől alig egy kőhajításnyira. Tiszta, áttekinthető, és valami rendszeresség jellemző még rá. A hagyomány szerint egy árpádházi királylány, Erzsébet — aki négyéves korától Wartburg várában neveltetett, majd a türingiai őrgróf fiának, Lajosnak felesége lett — kapta nászajándékul a templomalapítás jogát apjától II. Endre királytól. Ősrégi templomának alapítása az ezerkétszázas évekbe nyúlik vissza. A templom köré épülő falut Boldogasszonyfalvának nevezték.
Boldogfa a múltban sem volt tipikus földművelő falu. Országjáró kereskedői révén sok idegen hatás érte. Tájszólását régen levethette, mert már csak a legidősebbek nyelve jár rá s az is következetlenül. Saját fazekasai sem voltak a falunak, de azért mégis elegendő és nagyon szép, erre a vidékre jellemző népi kerámiát találtunk. De visszatérve az imént említett kereskedőkre, akik nagy hírnek, nevezetességnek örvendtek a környéken, — ők adták az ötletét boldogfai látogatásomnak. Bővebbet róluk Dóka Károlytól tudtam meg:
„Jómódú falu volt. Nem volt ritkaság az 50-60 holdas gazda sem. De emellett kereskedtek is, ökrökkel, tehenekkel. Messze földön híres volt a falu a kereskedőiről. Akadtak köztük — úgy mondták régen — ugrasztó kereskedők. Ismerték a kereskedésnek minden fortélyát. Vettek, eladtak. Aztán öreg tehénből fiatal csináltak.
Hogyan? Tudjuk, ugye, hogy a tehén korát arról ismeri meg egy jó szemű gazda, hogy milyen a szarva. Ha zöld és torzsás akkor a tehén már öreg. No most a mi kereskedőink mit csináltak? Bementek a heti vásárra Szencre. Híresek voltak a szenci vásárok. Ott megvettek egy öreg tehenet. Természetesen olcsón. Hazavitték és beállították az istállóba. Pihentették, jól tartották, hogy egy kicsit kigömbölyödjön. Utána lefűrészelték a szarvát egész kicsire. Akkor volt az a kézvonyó, azzal lesimították. Utána ráköptek egy jó nagy bagólevet, amitől mindjárt szép sárga színt kapott, kifényesítették. Úgy hogy mire elvitték a vásárra, akkorra már egész fiatal tehén lett belőle. Aki nem értett hozzá, azt könnyen be is csapták vele. Lehet, hogy ez csak adoma, de azt mesélik, megtörtént egyszer, hogy eladta egy környékbeli gazdag az öreg tehenét boldogfai kereskedőnek, és akkor a kereskedő itt úgy megfiatalította a tehenet, hogy egy hetire rá ugyanaz a gazda megvette kétszeres áron.
Akinek volt egy tehene, kettő, az már kereskedett. Két-három ember összeszedte magát, és elmentek pl. a Kis-kárpátok alatti falvakba. Ott ugye jártak ki a legelőkre a csordával és nem foglalkoztak kereskedéssel. Akinek eladó tehene volt, még csak a vásárra sem vitte, hanem a mi gazdáink fölkeresték, bejárták a házat, aztán amelyik tehén megtetszett nekik és olcsó volt, azt megvették, hazahozták, és ha egy kicsit sovány volt, vagy öregecske, kijavították.”
Most pedig nézzünk be a híres-nevezetes boldogfai kereskedők fiainak és unokáinak konyhájára is.
Bevallom, eleinte féltem, hogy az itt fellelhető ételreceptek nem fognak sok eltérést mutatni legutóbbi, jókai kutatásom eredményétől. Annál nagyobb volt az örömem, amikor mégis találtam néhány helyi jellegzetességet, amit három boldogfai nagymama, a nyolcvanhat éves Jankó Jolán néni, a 78 éves Szabó Eszter néni és a 62 éves Szabó Irma néni tolmácsolásában közzé is adok. Mindjárt a tehénsajttal kezdeném, amit gyermekkoromban kóstoltam egyszer, s azóta sem tudom elfeledni az ízét.
„Amikor má kievűt a túró, amikor már láttuk, hogy jó, akkor vótak azok a högyös túróacskók, abba belefordítottuk, hogy kiengedje a savót magából. Csak aztán töttük fazékba. Akkor lekötöttük és hagytuk egy kicsit szagosodni. Amikor már megérett a túró, olyan szaga vót, akkor kifordítottuk és jól kigyúrtuk. Töttünk bele vagy vajat, vagy tejfölt, ahogy kívánta az a gyúrott túró, hogy olyan puhás lögyön. Mert nem mindég egyformán főtt az, vót amikor egy kicsit megfeledkeztünk róla, jobban kifőtt, akkor több vajat vagy tejfölt fölvött. De hogyha egy kicsit sávosabb vót, akkor kevesebb köllött. Amikor ez megvót, akkor tálra kitöttük, kenyérre rákentük. Igön finom jó étel vót.“
„Böjtbe húst nemigön öttünk. Tojást. Kis rántást sütöttünk, fölengedtük, belevertük a tojást és az úgy megfőtt. Tejföllel öttük. Ezt hívták savanyú tojásnak. Szoktuk sütni is, de má a lehető legszűkebb zsíron. Azt is szoktuk, hogy ledörgűtük, mint most a nokedlit és köleskásával egybe megfőztük. Hozzátöttük a tésztához a kölest és az úgy főtt meg egybe. Annyi vízbe, amennyi ellepte. Amikor megfőtt, kifordítottuk, zsírt töttünk rá meg töpörtyűt.“
„A kukoricát meg szoktuk főzni szemesen. Szétdurrogott. Voltak olyan helyek, ahol még meg is mákozták, úgy ötték, cukorral, mákkal.“
„Kenyérsütéskor előbb megreszeltük a krumplit. Ráöntöttük szitára és kinyomtuk a levit. Aztán a reszelt krumplit beledagasztottuk a kenyérbe, hogy ki ne száradjon. Mert hát ugye megsütöttünk tíz kenyeret is, hogy eltartson három hétig. Milyen szép és jó kenyér volt az! Egész dézsa krumplikat belereszeltünk. És olyan nagy tarisznya krumplikeményítőink voltak. Abba keményítettünk a ruhát.
Vagy pedig azt is nagyon jó ételnek tartottuk. hogy kenyérsütés előtt a kemence fenekin túrós lepényt sütöttünk. Néha töltünk rá egy kis cukrot, de legtöbbször csak sósán, kaporral. Azt főttük rá.”
„Lakodalomkor a kulcsos kalácsba madzagot fontak. Két ágból kezdték, aztán megcifrázták. A közepibe is raktak tésztákat és a madzagokat úgy bele. Aztán kidobták a gyerököknek, azok meg huzakodtak rajta, mert nem tudták szét- szödni.”
„A kőttés. Hát ügyi, kicsíráztattuk a rozsot meg a búzát. A csíra ha má ződ, akkor nem jó. Csak amikor egy kicsikét kinő. kihajt és má puha, hogy meg lehet tömi vagy őrleni. Akkor megtörtük mozsarakban, a levivel bekevertük a lisztet és edényökbe töttük, úgy sütöttük meg kemencében.“
„Aratóknak délre mindig csak az a metét-tészta vót. Körtével, hol mákkal, hol túróval. Nem vótak olyan nagy igények mint most. Tollfosztáskor vót az a nagybab. lóbab. Azt szoktuk főzni. Meg mondom főztek kukoricát. Mákosat. És áldomást. Talán sütnek még most is. Kőt-tésztából. Kiszaggatták pogácsaformára, megsütötték, kiabálták vízbe, meghintették mákkal. Az volt az áldomás. Most meg egész nagy lakodalom van a tollfosztó áldomásra.
Vagy pediglen szoktak olyan nagy pogácsákat sütni. Ilyen jó nagyot. Élesztővel. Töpörtyűt abba nem tettek. Kisebbekre elmetélték, olyan kockákra. Sokszor eszömbe van má mondtam is a Gizinek, hogy karácsonyra mákos és túrós kalácsot süssön kőt-tésztából. Mert hogy az milyen jó volt valamikor. Az a sütemény már nem olyan jó.“
„Apró babból csináltak kását is. Borsókásának hívták. Megfőzték jól, ahogy csak lehetett és amikor már jól szétfőtt, vagy búzadarával, vagy zsíros liszttel bekeverték. Az olyan volt mint a kása.“
„A rizsagancit úgy csináltuk, hogy megfőztük a rizsát. Az én anyám tejbe szokta. Megfőztük, de úgy, hogy az olyan jó kemény legyen, de nem kevertük be semmivel. Akkor volt olyan nagy lapos cseréptálunk, annak a szélin kiszaggattuk, késsel. Amikor egyszer már körülszaggattunk, akkor azt kanállal szépen lesodortuk, hogy beleessenek a tálba, megzsíroztuk, túrót, vagy töpörtyűt hintettünk rá és újra csak körülszaggattunk a tálon.“
„A gombócaleves az egy tál étel. Néha-néha főzök még mert a mieink nagyon szeretik. Megfőzöm a krumplit, áttöröm, akkor ütök bele egy tojást, kettőt, jó bőven zsírt, sót, akkor sütök két kiflit zsíron, azt belevágom. Ebből csinálom a gombócákat. A levest zellerrel ízesítem. Zöldséget is rakok bele, ha nem tejjel esszük. De mi inkább tejjel szeretjük. Sütök rá egy kis piros paprikát, azt ráöntöm és kész a leves.“
Boldogfán jártamkor azt is megtudtam, hogy a falunak van egy Pozsonyban tanuló néprajzszakos egyetemistája is, s ez megnyugtató érzéssel töltött el. Bízva bízom abban, hogy tanulmányai elvégzése után magára vállalja a nagy feladatot: összegyűjteni és rendszerezni a faluban még fellelhető értékeket, tárgyakat, szokásokat, babonákat és hagyományemlékeket egyaránt. Olyan terület ez, ahol még érdemes kutatni.
(Mikola Anikó)
(Fotó: Nagy László)
Megjelent 1976. január 27-én a Nő hetilap 25. évfolyamának 5-6. számában.