Cséplő Ferenc riportja egy mátyusföldi község életéről.
Messziről, ahogy közeledünk a faluhoz, úgy látszik, mintha egy erdő kellős közepén épült volna. Mögötte a kék Kis-Kárpátok hosszan elnyúló vonulata ad művészi hátteret a csöndes falusi képnek. Szép így ez a falu, messziről. A házak alig látszanak ki a fák közül, úgy körül vannak véve gyümölcsfáktól, akácoktól. A földek szépen vannak megművelve. Sötétzöld búzák váltakoznak világosabb rozsokkal, élénk árpákkal. Ahogy megyünk befelé a faluba, látjuk, hogy a vasút felé kezdett fejlődni, de rövid idő után ebben a fejlődésben megakadt. A falut takaró világoszöld koszorúból néhány helyen sötét fenyők ágaskodnak ki, jelezve már messziről, hogy itt nem közönséges pórkert, ház, emberek vannak. Az út mindkét oldalán akácok. Ezek a falu magyar voltáról beszélnek.
Érdekes település. Utcák nincsenek. A falu majd három kilométernyire nyúlik az országút mellett. A kiágazó dűlőutak elején van csak még pár ház, azok a mellékutcák. Két templomtorony is ágaskodik a magasba. Az egyiken kereszt, a másikon csillag. Köztük a hosszú falu, mintha még ma is a hitvitázó idők szelleme választaná el őket egymástól. Pedig a valóság nem az. Inkább a falu bejáratát őrzik szép egyetértésben. Itt-ott új, modern házak, üzletek, egyszerű fehér házikók sora, zsalugáteres öreg kúriák. Az utca tiszta, a házsorok rendezettek, tiszták. Az ide látogató másfalusi azt mondja, mint egy kisváros. Régi falu, öreg házak, bennük csöndes emberek. Az első nyomok az írott történelemben IV. Béla koráig nyúlnak vissza. Jó halászó, vadászó vidék volt ez régen, éppen a magyar nemesnek való. Nemesek is telepedtek le ide. A Tripartitum idejében (16. század – szerk. megj. Terra Rethe) itt bizonyára örvendező élet volt. Azonban a jólét nem tartott örökké. A falu a legtöbb nemes község sorsára jutott. Jó, vendégszerető, mulatós emberek hírében állottak. Ma már a határ fele a szomszéd sváb-tót községé. Most már egynek sincs a faluban nagyobb vagyona. A földek egyformán kicsik, a birtokosaik egyformán szegények. És már sokan vannak teljesen föld nélkül.
Kellett ide valamikor a munkáskéz, meg aztán erre volt a cseh emigráció egyik útja is a fehérhegyi csata után. Most már ezek az új elemek vannak túlsúlyban. A régi jómódúak elöregedtek. Nem veri fel őket a gyermeki lárma. Vagy nincs, vagy ha van is utód, unoka, fönn élnek a nagyvárosban. A falu végein apró házak. Ezekben már sok apró éhes száj nagy lármát csap. Tehát van gyermek is a faluban. Igaz, hogy a szegény munkás nép sehol sem egykézik. Azonban itt is kezd halkulni a zaj, az élet. A visszacsatoláskor odaát maradt Pozsony. Pozsonnyal a gyárak, az üzemek, a munkaalkalmak. Munka nélkül pedig nincs kenyér, és ha az nincs, mivel tömik meg az éhes sereget? Egyedüli megoldás: el a faluból! Megy a faluból a munkás, a tisztviselő, a vasutas és a diák is. És ezek közül is mennek a fiatalok, az életerősek, a vállalkozó szelleműek. Addig, amíg otthon volt a fiatalság, ha nem is volt megfelelő vezetőjük, a maguk fiatalos dinamizmusával dolgoztak, munkálkodtak az egyesületi és kultúréletben. Rendezések, műkedvelő előadások, mulatságok egymást érték. Ma, nagy erőfeszítéssel rendeznek egy gyenge előadást. A kultúrélet tehát pang. Hiába van két szép iskolája a falunak négy tanerővel. A fiatalok, ahogy kilépnek az iskolából, elfelejtik az egész írott világot. Igaz, hogy ezzel szemben legnagyobb része hű látogatója a mozinak, eme nagy kultúrvívmánynak. Pedig még négy-öt kilométert kell nekik gyalogolniuk este a szomszéd községbe, hogy megnézhessék valamelyik filmet. Mi az nekik, amikor ott a Félszemű Jack meg a Vastag Bill püfölik egymást két óra hosszat. De hova is mennének vasárnap délután, este? Kultúrház nincs! (Pedig van szép szövetkezeti ház, ahhoz másutt rögtön hozzáépítették a kultúrházat is.) A kocsmába? Ott úgy is elegen vannak, akik ütik a kártyát a sűrű dohányfüstben. Pedig az otthonlevők szívesen megnéznének egy-egy jó előadást, meghallgatnának egy jó nótaestet. A fiatalok között pedig volna jó anyag, csak egy tevékeny vezető ember kellene ide! Ezt megmutatta a fiatalság a napokban is, hiszen a Levente-napon kilenc más falu (köztük egy nagyközség) elől elhozta a pálmát, a győztes serleget, annak dacára, hogy 15 éve nincs a faluban semmiféle sportegyesület.
Az érsekújvári főiskolára is eljött a télen két fiatal gazda. Ezeket azonban – az én véleményem – Inkább hivatalosan küldték, mint önszántukból jöttek. És ha nagy kedvvel is mentek haza, a többiek kifogására lecsendesedtek. Mert hiszen álmodozni álmodoznak ők már régen arról a sok szépről és jóról, amit itt hallottak, csak mindig ott dőltek el a szép tervek, amikor a hogyanra, mikéntre és főleg a mibőlre került sor. Elég jó gazdák itt a földművesek. Különösen jók azok, akiknek több holdjuk van, mint gyermekük. (Nem úgy értve, hogy azoknak nincs gyermekük, csak a gyermekáldáshoz meg van nekik az anyagi áldás is.) Annyira azonban nincsenek, hogy mintagazdaságokat rendezzenek be. A mezőgazdasági újításokat az egyetlen zsidó bérlő (az elaggott kúriás nemesek földjeit bérli) hozza be legtöbbnyire; cukorborsó, hagyma, lóheremag, káposzta, de ez őszerintük már régen tönkre is ment, csak a hitel, meg a papája jóvilágban megtakarított pénze tartja a felszínen.
A falu ősz tiszteletese nyugalomba vonult. Fiatal erő jött a helyébe. Úgy várták, mint a Megváltót. Lesz jó, tetterős, mozgékony vezetőnk, neki lehet feküdni a közösségi életnek, munkának! Megjött és csalódtak. A munka ugyan megindult, de csak egy síkon maradt, a vallás terén. Ez pedig, habár szép, jó és szükséges, mégsem elég így egymagában elszigetelve a többi ugyancsak fontos és sürgős teendőtől.
Az ősi faluban az elvándorláson kívül pusztítanak a betegségek, és a legjobban a nagy ellenség: a tüdővész. A Magyarországon a legtöbb embert pusztító kór itt is lábra kapott. Nem lehet elhatárolni a működési területét, hogy csak ilyen, meg olyan, piszkos, meg nyirkos lakásokban pusztít. Szedi áldozatait válogatás nélkül a kúriákból, a kis munkáslakásokból és az intelligencia új lakásaiból egyaránt. És ami a legszomorúbb, de nem újság, a legszebb, leghasznosabb emberpéldányokat.
Magyarságukat megtartották. Értékek vannak köztük. Csak nincs módjukban cselekedni, nem bírják megvalósítani, amit megálmodtak. Kezdenek már mindenre csak legyinteni. Úgyse lesz abból semmi! Pedig megérdemelnék a szebb életet is. Hiszen szomjazzák ők a tudást, a szépet. A községi könyvtáruk anyagát már mindenki kiolvasta kétszer-háromszor (az utóbbi időben belekerült Wallace ponyvákat sürgősen kicserélhetnék népi írókra). Minden harmadik-negyedik házban rádió van. Nagy megérdemelnének egy nekik való vezetőt és egy kis külső segítség sem veszne kárban.
Cikkforrás:
Neszméry István magángyűjteménye.
Megjelent 1942. júliusában az Érsekújvár és vidéke hetilap 10. oldalán.
Fényképforrás:
Kovács Zoltán magángyűjteménye