Illetve a sókszelőcei polgármester, meg a sókszelőcei lelkész. Mert azt a lelkemre kötötte ottjártamkor, március hetedikén, a polgármester: nehogy csak Sókot vagy Szelőcét írjak, mert a falu neve Sókszelőce. Két községből állt össze, az első köztársaság ideje alatt még két falu volt. Ugyanezt megismételte a sókszelőcei lelkész is, március tizenhetedikén.
Az, hogy a polgármester és a lelkész is figyelmeztettek, nem véletlen. A sókszelőcei polgármestert Szabó Sándornak hívják. A lelkész neve is Szabó Sándor. Nem, nem a nevek puszta egybeeséséről van szó. A falu református lelkésze a polgármester és a polgármester a református lelkész. Szabó Sándor két tisztet visel. Nagy darab ember, egy véznább polgármester és egy ugyanolyan lelkész kitelne belőle. Mikor először találkoztunk, az villant át az agyamon, hogy az ilyen emberrel nem lehet jó összerúgni a patkót. Szerencsére (én legalábbis így ismertem meg), mint a nagyobb emberek jelentősebb része, békés természetű, nyugodt.
Hogy lesz valaki lelkész, majd polgármester? Összeegyeztethető-e a két munka? Ez érdekelt, amikor Szabó Sándort először a helyi polgármesteri hivatalban, majd a parókián kerestem. Szolgálatban láttam itt – és ott. Beszélgettünk, figyeltem a munkáját, néhány dologban megismertem a véleményét.
– Szolgálat? Önfeláldozás. Önfeláldozás Istenért és emberért. Ha én Istennel el tudok számolni, akkor az emberek is elfogadnak. Erő kell, erőt kérek csak – megélni a mindennapokat.
Háromezer embert szolgál polgármesterként, ennek tíz százalékát a sóki református gyülekezetben. Mert Sók református, Szelőce katolikus. A Szenc melletti Boldogfáról származik.
– Boldogfa? Erős kötés, gyökér, szülőfalu, szülőföld. Csodálatos közösség volt. Az emberi, vallásbéli értékeket ott kaptam, onnét hoztam. Mivel kötődöm oda? A magammal hozott szokásaimmal – a feleségem szerint. Sajnos, baráti kapcsolat már nincs. Mi vagyunk az a generáció, amelyik elhagyta a falut. Nyolcan jártunk egy osztályba, – mind elköltöztünk. Pedig a szomszéd falu már idegen és messze volt számomra. A tágabb szülőföldhöz tehát nem kötődtem. Inkább a faluhoz, a gyülekezethez. Az „ő-zést” is elfelejtettem, pontosabban nem használom. De ha hazamegyek, órákon belül visszavedlek. A lakhelyen kívül számomra az otthon is volt, ahová bárhonnan, bármikor visszamehettem.
Szülőfalujában, majd Szencen járt iskolába. Nem polgármesternek, még csak nem is papnak készült.
– Hol kaptam a legtöbbet?
A szepsi mezőgazdasági iskolában. Nagyon jó közösség volt. Huszonkilencen érettségiztünk, ugyanannyian voltunk jelen a tízéves érettségi találkozón is. És folytattuk ott a megkezdett beszélgetést, ahol annak idején abbahagytuk. Mintha az évek megálltak volna, nem szálltak volna tova. Meghatározó volt a Nyitrai Mezőgazdasági Főiskola is. A hatvannyolc-hatvankilences események miatt rengetegen „váltottak”, fordították át a köpönyegüket. Az igazságtalanságoktól mindig irtóztam. Az elhatározás – abbahagyom – már korábban érlelődött bennem.
Egyik vizsgáztatóm megjegyzése – először tanuljak meg rendesen szlovákul, azután jöjjek vizsgázni – volt az utolsó csepp a pohárba. Abbahagytam.
Teológiára szeretett volna menni, úgy vélte, ott az lehet, az maradhat, akinek nevelték. Nem kell majd megtagadnia önmagát. Amint mondja, nem csalódott.
– Prágában lettem teológus. Az első időkre rányomta bélyegét az általános műveltség hiánya. Ne értse félre senki. Nekem jó érettségim volt, de szakérettségi. Csak hát más a szakiskolai érettségi és más a gimnáziumban szerzett. A nyelvek tanulása, például a héberé, okozott nehézségeket. Nem szerettem, a tanárom meg gyötört, de megtanultam. Mellém álltak, segítettek. Például a későbbi feleségem – aki szintén ott tanult. Szép évek voltak, szép idő.
Amíg beszélgetünk, gyakran szól a telefon. Látogatók is jönnek, intézkedni kell. Röviden, célratörően beszél – gyakorlott szónok – hiszen pap.
– Anyanyelv? Érdekes dolog. Hitem megélésének a nyelve. Általa vagyok függőségi kapcsolatban az Istennel, testvéri kapcsolatban az emberekkel, őseim szülőfalumba idegenként, huszita gyülekezet tagjaiként kerültek. Nekik ez a nyelv tette lehetővé a testvéri életnek a megélését. A nyelv által egyfajta magyarságtudat is kialakult bennük. A hit, a vallás? A családot, a falugyülekezetet idézi. Hithű tartása volt a faluközösségnek. A katolikusnak, a reformátusnak is.
A teológia elvégzése után azonnal mostani szolgálati helyére kerül.
– Az első állomás? Itt lettem esperesi káplán – segédlelkész. Megérkeztem, elmentem a helyi nemzeti bizottságra. Én vagyok az új lelkész. Előadtam a terveimet. Kinevettek. Tervek? örüljek, hogy itt vagyok, úgy sem maradok sokáig. Itt nincs szükség papra. Erős kommunista bázis volt. A katolikus kollégák közül ez idő alatt nyolcán cserélődtek itt. Ide büntetésből küldték a papokat. Csakhogy én nem mentem el. Miért mentem volna. A nagymamám farkasdi és a sóki kataszterben vannak a földjei, egy kicsit hazajöttem tehát. 1976-ban kerültem ide. Eleinte Rétéről utaztam. 1983 óta lakunk Sókszelőcén.
Hogy milyenek az itteni emberek? Papként azt mondhatom: ragaszkodó, ám kisebb gyülekezet. Ősi, zárt közösség. Ugyanazok a nevek szerepelnek a névtárban, mint a reformáció idején. Jellemző dolgok: mindig befogadták az idegeneket. A Résők például svéd származásúak, Enselek voltak, Gusztáv Adolf seregében szolgáltak. 1620-tól említik őket.
Polgármesterként? Kezdjem azzal: nem könnyű hivatal. Sokan a demokráciát csak a „nekem jó” szemszögéből ítélik meg, sőt, így képzelik el. Ezeket jó szóval kell meggyőzni: léteznek általános erkölcsi normák, s létezniük is kell, ha komolyan gondoljuk az annyit emlegetett demokráciát. Idejövetelem után azonnal bekapcsolódtam a falu életébe. A véleményemet mindig elmondtam, a nehezebb időkben is. Ennek lehetett az eredménye, hogy megválasztottak a helyi nemzeti bizottság elnökének, majd polgármesterének. 1600-ból 1100-an jelöltek engem.
Igaza lehet, nem könnyű a polgármesterség. Feljelentették, újságokban hurcolták meg, írtak panaszleveleket a köztársasági elnök irodájának és az amerikai elnöki irodának is.
Azonkívül is van probléma a faluban elég. A lakosok közül elég sokan – 3-400 fő — ideiglenes szálláshelyre van bejelentve – többnyire Csehországba. A cigány származásúak – számuk 1200. Iskolát félbehagyott dolgozni nem akaró egyének vannak köztük is – jönnek tehát a gondok. Szerencsére a többség becsületes, beilleszkedni tudó és akaró ember.
A lakosság többségében magyar, ennek ellenére az iskolakötelesek 60 százaléka szlovák iskolába jár.
A helyhatósági választásokon 2 párt és 2 mozgalom indított jelölteket. Az Együttélés a VPN-nel közösen, a kommunista párt és a romák külön- külön indultak. Érdekes, hogy roma tagja nem lett a választmánynak. Ez azt is jelenti, hogy saját jelöltjeikre sem voksoltak. A választmánynak – egy független elhalálozása után – négy kommunista tagja van, a többi az előbb említett koalíció jelöltje. A polgármester az Együttélés színeiben indult. A tanács öttagú, s a faluban a polgármester helyettese is függetlenített.
– Választási program? Ami teljesíthető. Az igazsághoz tartozik, hogy az elődök a kapcsolataiknak köszönhetően sok mindent megszereztek a falunak. Ennek ellenére 1,2 milliós mankóval, költségvetési hiánnyal lettem hnb-elnök. Ezt a tavalyi év során sikerült ledolgoznunk. Gázvezetéket építünk, fontosnak tartjuk a kisüzem megtartását, a helyi közbiztonság erősítését, a régi iskola rendbehozatalát, az egyéni kezdeményezések támogatását, az idősebbekről való gondoskodást – és a sort folytatni lehetne.
A közönséges polgármester, ha a tervei nem sikerülnek, az év végén mond egy cifrát. Erre, a szűkre szabott költségvetési támogatás láttán, Sókszelőcén is sor kerülhet majd… Ám az itteni polgármester nehezebb helyzetben van.
– Itt is pap-polgármester vagyok. Az indulat nem segít. Inkább úgy kell az év folyamán politizálni, hogy az év végén
ne érezzük úgy, hogy cifrát kell mondanunk. Okosan, hiszen rólunk van szó. [Az igehirdetésben is az okosságról, a hűségről, a ragaszkodásról szólt a gyülekezetnek.] A polgármesteri hivatal egyébként nem olyan fontos a számomra. A papi hivatás annál inkább. Az elsőt, a polgármesterit kész vagyok bármikor átadni annak, akit jobban óhajtanak, aki odaadóbban végzi majd a munkát.
A beszélgetés sok mindenről folyik. Ám főleg a lehetőségekről, az emberek különbözőségéről, ennek tiszteletben tartásáról, a falu jövőjéről.
– Tolerancia? Van egy könyvünk a gyülekezetben, a gyerekek lapozgatják, az Aranyábécé. A mindennapi élethelyzetekre való felkészítést szolgálja. Az ember becsülését. Mindenki saját magából induljon ki a vitás helyzetekben, akkor toleráns lesz. Nem kell mindenkivel egyetérteni, de minden embert szeretni, becsülni kell.
– Lehetőség? A lehetőséget önmagunkban kell látnunk. Engem például soha nem lehetett megfélemlíteni. A lehetőségeim tehát korlátlanok.
Tizenöt éve él, dolgozik Sókszelőcén. Mit jelent számára ez a falu?
– Sókszelőce? Már otthon. Itt élek a feleségemmel – egyébként egyházunk első palástos, felszentelt lelkésznője, a deáki gyülekezet lelkipásztora -, két lányommal, fiammal. Itt próbálok szolgálni, ha kell, lelki vigaszt nyújtva. Próbálok megegyezni mindenkivel, tehetségem és lehetőségeim szerint segíteni a rászorulókon.
Hogy hol van az ember otthon? Macskássy Izolda szerint ott, ahol bekopogtatva bármely házba szívesen adnak neki egy pohár vizet. Úgy érzem, Sókszelőcén nem tagadnák meg tőlem a pohár vizet.
(Görföl Jenő)
Forrás:
Megjelent 1991. április 19-én A Hét hetilap 36. évfolyamának 16. számában.