Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, de még az Üveghegyeken is túl, volt egyszer…“ — így kezdődött minden mese, amit a rétei Uhrovics Zoltán még kissrácként elolvasott, s már akkor arról ábrándozott, hogy egyszer úgyis megnézi azt a végtelen tengert. S bár nem szerzett magának hétmérföldes csizmát, és nem halászta ki az aranyhalat sem, mégis eljutott a hegyeken túlra, a világ nagy vizeire.
– Sokat töprengtem, milyen pályát válasszak, hogy hajón dolgozhassak. Úgy gondoltam, matróznak úgysem vesznek fel, hiszen minden velem egykorú iskolatársam annak készült, így lettem inkább pincérszakács — mesélte Zoltán. A katonai szolgálat után úgy érezte, már eleget tud a mesterségből, így egy napon jelentkezett a Csehszlovák Duna-hajózási Vállalat személyzeti osztályán.
— Olyan gyorsan ment ezután minden — emlékezik vissza mosolygó szemmel. — A kötelező orvosi vizsgálatok és hivatalos papírok elintézése után, hat nappal később már életem első hajóútjára vitt a vonat, a jugoszláviai Rijeka kikötőjébe, a csehszlovák tengeri hajók állomására.
— Milyen volt találkozásod a tengerrel?
— Az igazat megvallva, nem nagyon volt időm odafigyelni, van-e tengeri betegségem vagy nincs, mert minden erőmet a főzésre fordítottam. Mindenképpen szerettem volna jól beválni, a próbaidőt kiállni. Arra azonban emlékszem, hogy hihetetlenül kéknek tűnt fel az Adriai-tenger, s Alexandria felé haladva, kezesnek és szelídnek láttam a Földközi-tengert.
— Melyik országokban jártál már eddig?
Egyiptom volt számomra nagy élmény, aztán eljutottam Törökországba, Görögországba, Albániába, távolabb, Szíriába, Libanonba, Algériába és Ciprusra. Egy szolgálat egyébként hat-nyolc hónapig tart, addig nem jöhetek haza. Utána néhány hónap szabadság következik.
— Biztos jókat főzöl itthon a családnak.
— Saját családom még nincs, nőtlen vagyok. De különben sem járna jól velem a feleségem, mert nekem a szakácskodás csak a foglalkozásom, de nem a hobbim. Bár néha azért előfordul, hogy szabad időmben kezembe veszem a főzőkanalat, s bemutatom valamelyik specialitásomat.
— A hajó legénysége mindig az országnak, földrésznek megfelelő eledelt kapja?
— Igyekszem hazai ízeket tenni az asztalra, néha azonban főzök ínyencségeket is, például tengeri rákot, amelyet a hajósok nagyon szeretnek.
— Előfordult már, hogy viharba kerültetek, vagy megbántad már egyszer is, hogy a tengerre merészkedtél?
— Éltem már át tengeri vihart, de igazi életveszélyben még nem voltunk. Egy lengyel hajó nemrég elsüllyedt a túlterhelt rakomány miatt, többen meghaltak — ez a hír nagyon megrendített. A tenger szeszélyes és kiszámíthatatlan, fel kell készülni a legrosszabbra is. Hogy a nehéz percekben se veszítsük el a fejünket, ezért havonta egyszer riadókészültséget rendelnek el a hajón, és mi gyakorlatozunk.
— Közeleg a karácsony. Az ünnepeket a vízen töltöd?
Valószínűleg igen. Már hagyomány, hogy szilveszterkor vidáman búcsúzunk az óévtől és elfogyasztjuk a szerencsemalacot. Ez babona is. Abban bízunk, hogy az új esztendő gazdag, békés és főleg balesetmentes lesz ismét.
(Cseke Márta)
Megjelent 1987. december 22-én a Tábortűz havilap 34. évfolyamának 7. számában.