A rétei születésű Huszár Tibor (1952) gyermekkorában grafikus szeretett volna lenni, majd gépszerelőnek tanult, de tizenhét évesen már a Nő szerkesztőségében fotóriporterkedett. Az első információ, amit róla hallottam az volt, hogy a szerkesztőségben ráült egyszer egy asztalra, s annak letörött a sarka…
Ez a kis történet – egészen mostanáig – szájhagyomány útján terjedt, de ez csak egy a sok Huszár-sztori közül, mert a tehetséges fotóművész körül folyton vibrál a levegő. Egyszer azt hallani, hogy Japánban „állomásozik”, majd befut a hír, hogy John Updike-kel, a híres amerikai íróval sétálgat Prága utcáin… És este tizenegykor csörög a telefon, a „hallóra” Tibor kiáltja a kagylóba:
„Galériát csinálok a lépcsőházban, gyere el megnézni!”…
Műterem a pincék mellett. Huszár Tibor másfél éve pozsonyi lakossá vált. Pontosabban réteiből récseivé, ugyanis a Récse-Záhumenice lakótelep egyik házának alagsorában bérel műteremlakást.
A belépőben jobbra gázálarcos kiszuperált kirakatbábu, de aki csak előre néz, saját arcát látja a szemközti tükörben. Teremtő csönd és sötétség, ezüstös filmszalagok – ez a labor. Jobbra a lakórész, gyümölcstől roskadozó asztal, kedves tárgyak, emlékek a barnára pácolt deszkapolcon, a szelelőn meleg színű darócfüggöny. A dolgozószobában roskadásig tömött könyvespolc, a falon az 1983-as újvidéki VII. nemzetközi színházfotó-triennálé aranyplakettje, fotók, plakátok és rend…. S aki alkotta, kapta, nyerte mindezt. Huszár Tibor nagyítószemüveggel a szemén a legújabb termésből válogat.
– Nézd, itt van Jiří Taufer – mutat rá egy sor negatívra. – Hónapokig levelezte vele. nem akarta, hogy fotózzam, mindig azt írta, hogy nincs ideje. Erre én minden előzetes nélkül beállítottam hozzá. Épp a 75. születésnapján. Beszélgettünk egy kicsit… egyszer csak fölállt, hozott egy üveg márkás bort. Ekkor már tudtam, hogy minden rendben…
– Látom, tényleg kötélnek állt…
– Azzal a feltétellel, hogy könyvvel a kezében fényképezem le. Megtettem. Aztán mondtam neki:
„mester, úgy van, ahogy kívánta, de most már legyen úgy, ahogy én szeretném.” Hát ezt láthatod itt… ez a portré és még harminckilenc neves cseh irodalmár arcképe a Prágai beszélgetések című kötetben fog megjelenni, amit Ľuboš Jurík barátommal közösen készítünk.
– Az utóbbi időben folyton írókat fotózol. Tudom, terveid között szerepel az említetten kívül egy reprezentatív kötet 300 író portréjával, ősszel Juríkkal Amerikába utazol, ahol 20 ismert írót „vallattok” majd… Pedig én azt hittem, hogy a cigányok a kedvenceid….
– …és az írók! A cigányokat tíz éve fotózom, lankadatlan lelkesedéssel. De ha már szívügyről van szó, elárulom, hogy a szenci zsinagóga a következő. Kezdeményezésemre, remélem, galéria lesz. Méghozzá Francoise Kollár galériája. mert ez az ember, aki még haló porában is az egyik legnagyobb francia fotós, itt született Szencen… – közli ünnepélyesen Tibor, s hogy meghatódottságát palástolja, újabb sor negatívot mutat. – Ezek a házak: Boleráz. nemrég megismerkedtem Bayrt amerikai képzőművésszel. Itt született a nagyapja, de ő még sosem járt Bolerázban. Hát én bejártam a városkát, a fotókból készült albumot elviszem magammal. Ajándékként Bayrtnak…
Kopogtatnak. A szomszéd saját termésű almát hoz Tibornak. – Van közte potyadék, de azért jó – mondja szerényen, s távozik, nem akar zavarni. Ő az egyik azok közül, akik lelkesedéssel fogadták, hogy szürke szőnyeggel borított, sziklakertes miniképtárrá változik a lépcsőház. galériává, amely viszont Huszár szomszéd havi termését lesz hivatott bemutatni.
– Csodálattal tölt el, ahogy meg tudod valósítani az ötleteidet! Szint nem ismersz lehetetlent… Hogyan csinálod?
– Az ötlet csak akkor ér valamit, ha megvalósítjuk. Nos, én megszállottan szeretem a munkámat és maximalista vagyok önmagammal szemben. Ha valami nem sikerül, újra nekivágok, néhány kudarc, akadály nem tántorít el egykönnyen a célomtól. S ha azután sikerül a dolog? Úgy gondolom, az a kitartásomnak és a főiskolai mesteremnek, Ján Šmok professzornak köszönhető, aki megtanított keményen dolgozni. S nem utolsósorban: fotóriporterkedésem idején alkalmam volt feltérképezni az emberi tulajdonságokat….
– japán is egy ilyen „ötlet” volt. Aztán mentél, láttál, abból, ahogy visszajöttél 170 filmnyi anyaggal, szerzetesek védelmező amulettjével és egy csomó barát – címével, akik remélik, mihamarabb viszontlátnak, egyértelmű, hogy győztél…. Mesélj valamit!
– Egyik nap a Kyoto fölötti hegyekben sétálgattam, s fölfedeztem egy kolostort. Idegen ember oda be nem mehet, mondta a kísérőm, s valóban, hiába zörögtem, senki sem nyitott kaput. Erre megkerültem a kolostort és a hegyek felőli oldalon bemásztam. Simára gereblyézett homok, gyönyörű kert, minden fának megvolt a maga helye… Elindultam hát. A bejárathoz érve elhúzom az ajtót…. s egy szamuráj állt előttem óriási karddal a kezében…. Hát mit mondjak…. Elfelejtettem angolul. A „kirándulás” persze jól végződött, még ebédet is kaptam, csak fényképeznem nem volt szabad. Pedig amikor megláttam az ebédelő szerzeteseket – egy hosszú asztalnál sok-sok tar koponyát -, arra gondoltam, ó, csak egyet kattinthatnék…
(Lampl Zsuzanna)
Megjelent 1986. augusztus 15-én az Új Szó napilap 39. évfolyamának 191. számában.
Fényképforrás:
https://kniznica-sgzp.webnode.sk/