Fúj a hűvös keleti szél, havazik is meg nem is. Egyre hidegebb ez a péntek, de legalább már sötét van – mondogatom magamban – januárban ez nem is meglepő. Az órámra nézek, háromnegyed öt van, a nap már lebukott, indulok.
A fejemben kavarognak a gondolatok, mikor érek át, hogy jutok haza, vajon Erzsike vár-e rám. De nyugtatom magam, nem lesz baj, sikerülni fog, hiszen olyan nincs, hogy ne sikerülne.
Végül is bátraké a szerencse. Már órák óta bolyongok az erdőben, ropog a hó a lábam alatt, csend van, csak a szél süvít. Ideje belehúzni, mert itt fagyok meg és tavaszig meg sem találnak.
Hangokat hallok a távolban… kutyák ugatnak… megállok egy pillanatra és meredtem bámulok a hófedte távolba. A szívem majd kiugrik a helyéről. Fényeket látok, az őrtoronyból pásztázzák az új határsávot, én pedig bambán álok, mozdulni sem bírok.
– Ébresztő, tünés innen! Futás tovább! – eszmélek fel hirtelen.
Valahogy át kell jutnom mielőtt észrevesznek és ezek az átkozottak a kutyákkal tépetnek szét. Elmegyek amilyen messzire tudok, hátha távolabb lesz elég időm eltűnni mielőtt riaszt a rendszer.
Remek, itt jó lesz, a vadak kicsit alákapartak a kerítésnek, én is átférhetek. Ismét az órámra pillantok, nyolc múlt pár perccel…
Na, másszunk alá, menni fog…
Szakad a kabátom a szögesdrótban, beakadt a nadrágom, rángatom, felhasadt a kezem is, de meg sem érzem… sikerült átverekedni magam, futás… hát, ez nem volt a legsimább, de már nincs visszaút.
Valami történt, lövést hallok… ezek, ezek megláttak, tudják hogy itt vagyok!
„Stoj!” – ugatnak a láncos kutyák.
Belecsendült a fülembe, a csontomig hatolt ez a szó. Micsoda? Milyen „Stoj”?
Én nem állhatok meg, mennem kell haza!
Én csak vissza akarok menni… haza, oda, ahol születtem, ahol felnőttem, ahol az első csókunk csattant a kedvesemmel. Ő ott vár rám…
Nincs megállás!
Fura érzésem támadt, mintha megállt volna az idő. Elcsendesült minden, a táj sem mozdul körülöttem, én sem lihegek már. Nem tudom levenni a szemem az égről, néha a felhők közül kipislantanak a csillagok. Ez mindig ilyen szép volt?
Ismét szállingózik a hó, de már nem is fázom… a szívem sem ver olyan hevesen… nyugalom van és béke.
Nemes Dénes, 1923. május 18-án Nemes László rétei földműves (később lakatos) és Szabó Viktória boldogfai földműves második fiúgyermekeként jött a világra.
Édesanyját 1941-ben veszítette el, akit a rétei református temetőben helyeztek örök nyugalomra.
Édesapja 1945 májusában újra megnősült, néhai feleségének húgát, Szabó Juditot vette el.
1947-ben Nemes Lászlót és családját a Beneš-dekrétumok alapján kitelepítésre ítélte a megszálló csehszlovák kormány. Fia Dénes ezidőtájt fogságban volt, azonban egyelőre nem derült ki, hogy mi okból, hol és meddig. Viszont a kitelepítést nem kerülte el és csakugyan Nyíregyháza környékére száműzték szülőfalujából.
Viszont 1950. január 27-én Horvátjárfalu határában megpróbált visszaszökni Rétére. Este nyolc óra tíz perckor a határőrök tüzet nyitottak rá, a lövések a szívét és a tüdejét érték.
1927. január 30-án temették el Horvátjárfalun (a hivatali bejegyzéssel ellentétben a családi visszaemlékezések szerint azonban Oroszváron).
Körülbelül egy hónappal később édesapjának sikerült annyi pénzt összeszedni, hogy fia holttestét átszállíttassa Rétére, ahol is Nemes Sándor közreműködésével újratemették. Az utóbbinak házától indult maga a gyászmenet, lévén, hogy Dénes szülőházát a deportálásuk után már mások lakták.
Dénest, Kovács Lehel református lelkipásztor temette újra a helyi református temetőbe.
Édesapja, Nemes László 1963. szeptember 24-én hunyt el Budapesten.
(Terra Rethe – Laki László)
Források:
Svedectvo – Politika Foglyok Szövetségének lapja – 1994. április – 3. évfolyam, 4. szám
A Réte-Boldogfai Református Keresztyén Gyülekezet anyakönyvi bejegyzései
www.foruminst.sk
Özv. Klebercz Istvánné Nemes Eszter családi fényképarchívuma
Pingback:A hazáért - Szabó Lajos -