Fura dolog a múltban, a történelemben való búvárkodás. Elénk tárulnak a múlt emberének gyarlóságai és erényei. Megannyi hősies, tartással kiállt helyzet. Ugyanakkor megalkuvás, gyáva meghunyászkodás is sok esetben. Elénk tárulnak országok, nemzetek sorsai s a 20. században a magyarságot annyiszor sújtó cselekmények, árulások sorozata is. Az első világháború, tanácsköztársaság, a trianoni szétdarabolás, a csehszlovák, román, szerb térfoglalás, a második világháború, a fogolytáborok, kitelepítések, az 56-os forradalom, a szocialista államforma és az ezeken valamit orvosló 28 éves, demokráciának nevezett időszak. E korszak egész száz éve alatt a kisebbségi létbe taszított felvidéki magyarságnak csak egy igazságtól fényes nap jutott vigaszul.
Nem akármilyen nap volt ez! A lelkek jégzajlását hozta el magával. Szíveket megdobogtató fellélegzés, nem szorongás, hanem megkönnyebbülés költözött az emberekbe. Boldogság és öröm. Egy mindentől megfosztott, mindenért megküzdött népnek a bánata lett meggyógyítva. Csak sajnálni lehet, hogy ilyen nap csak egy van a felvidéki magyarság életében. Ez a nap volt 1938. november 10-e. Csütörtöki nap volt. Felejthetetlen csodálatos nap, mikor a szívek kitárultak, újra nyíltak a virágok, zöldebb lett a határ. Pedig ősz volt. Senki se fázott. Elmondhatatlan hév ragadta magával az embereket. Örömmámorban úszott a lakosság. „Istenöm! Végre meggyüttetök!” Szólt az első ház kapujából Cséplőné és több szó nem jött ki a száján, pedig szólni akart volna még. Örömkönnyek borították el szemeit, szívét a keserű hontalanság évei görcsbe rántották az izgalomtól. A házuk előtt elvonuló honvédség után a boldogság mosolya tette könnyebbé tekintetét. Már csak intett.
Így fogadták a réteiek a magyar honvédek bevonulását. „Gyünnek már! Itt vannak a mieink!” – mindenhol ez hallatszott. Mintha a megváltót várták volna. Ez több volt annál. Mindenki az utcára szaladt. Senki se akart lemaradni. Akkor, abból az örömből mindenkinek merítenie kellett. Azok közül már kevesen élnek, akik ott voltak, látták és átélték ezt a csodálatos érzést, amit szabadságnak hívnak. A bakák az állomási úton jöttek be a falunkba Rétére. Egy ló húzta az ágyút. Néhány honvéd ült rajta. Az állomási úton a „Szöllődomb” tetején volt felállítva az egyik diadalkapu. A dombtetőn a lovaskocsin egy cigánybanda zenével várta a honvédeket. A század elérte a falut. Akkor a falu a Kis-utca sarkánál kezdődött, mert az állomási úton csak 4 ház állott. A házakon megjelentek a piros, fehér, zöld színű nemzeti lobogók, úgy mint eső után a gombák. Majd 20 évig takargatták azok, akik kitartottak és hittek abban, hogy lesz ez még másképp is! Messze földön híres cigányzenészeink vidám zeneszó kíséretében a századot végig kísérték a falun. Az első megállójuk a katolikus templom és iskola előtt volt. A kisiskolások műsorral, zene, ének, tánc, vers és prózával kedveskedtek. Duffek János esperesplébános (1883 – 1943.3.15.) olyan odaadással, meghitten fogadta a honvédeket, hogy megsiratta a lelkes közönséget. Szónoklataira még ma is emlékeznek azon alkalommal még gyerekként ott lévő lakosaink.
Minden március 15.-én ő szónokolt. Az elmúlása is ezzel kapcsolatos. Délelőtt, 1943. március 15.-én olyan lelkesen emlékezett meg a márciusi ifjak küzdelméről, hogy hazament, majd szívrohamban meghalt.
A honvédség fogadásánál a cserkészek is kitettek magukért. Puskás Laci Hochmann Ilonával vezették katonáinkat a néptömegen át. Ne felejtsük, hogy közöttük Huszár Imre lóháton tette látványossá a bevonulást. „Éljen a magyar ifjúság! Áldott legyen Horthy Miklós!” Kiabálták és a nép éljenezve kórusban ismételve utánuk: „Éljen! Éljen! Éljen!” A katonákat összepuszilták, virágokat tűztek a mellükre, sapkájukra. A rétei magyarság virágesőben kísérte a magyar hadsereg katonáit tovább a református templom és iskola elé. Az oda összejött lakosságot és katonákat az iskolások és a fiatalok szintén műsorral fogadták. A kislányokat népviseletbe öltöztették. Piros mellény huszárpántlikával és arany gombokkal díszítve, a copfokat nemzeti színű szalaggal kötötték össze. A legények díszőrséget alkottak. A templom ajtajában a lépcsőn ifjú Kovács János adta elő káprázatos módon, oly lelkesen a „Nemzeti dalt”, hogy a tömegben mindenki meghatódott, sírt és könnyes szemekkel, néma csöndben, elérzékenyülve állt mozdulatlanul. Majd a szózattal folytatta. Befejezésül előadta legkedvesebb versét az „Egy gondolat bánt engemet” költeményt. Utána a diákok is bemutatták műsorukat a nagyérdemű közönségnek. Az ünnepi fogadtatás végén Szabó Zsigmond bíró, illetve ahogy nálunk Rétén titulálják – hadnagy – beszéde következett. Végül zenészeink eljátszották nemzeti himnuszunkat, melyet a lakosság hangos énekszóval kisért. Lakosaink a fogadtatás után katonáinkat meghívták ebédre. Azt úgy oldották meg, hogy minden házba egy vagy kettő katonát helyeztek el, a módosabbaknál többet is. A sok éves elnyomás az elnyomók elűzését kívánta. Így jutott a honvédek és tisztjeik fülébe az a hír, hogy Réte szomszédságába van még egy felszabadítatlan magyar falu, Boldogfa. A legények forrongó viselkedése 1848. március 15.-ét idézte fel. Felbőszülve, bunkósbotokkal felfegyverkezve indultak meg és kísérték a magyar hadsereg katonáit Boldogfáig.
A második diadalkapu a temetőknél volt felállítva. Színes papírszalagokkal, virágokkal feldíszített ágak ékesítették. Akinek kerékpárja volt az is kitett magáért. Papírból a küllők közé nemzeti színekből fontak díszeket. Mindenki boldog volt és aki tehette kokárdát tűzött a mellére. Akkor egy Jankó Zsuzsi nevezetű kisiskolás diáklány és társai a visszatérő honvédeket a „Nemzeti dal” elszavalásával várták. Hogy hogyan került akkor oda, arra már nem emlékezett, de élete meghatározó élménye lett e pillanat.
1938 őszén négy magyar honvédhadtest ismét az ősi földre lépett. Csallóköz és Mátyusföld egy részét – belefoglalva Rétét is – Vitéz Temessy Milán tábornok, székesfehérvári 2. hadteste szabadította fel. A katonaság a szlovák iskolába rendezkedett be. Réte ezután hat és fél éven keresztül határőrsként szerepelt a Magyar Királyság területén. A gurabi út és az állomási út mellett kiépült a védelmi bunkerrendszer, mert tartani kellett a támadástól. Határőreink sok menekültet tartóztattak fel. Sokan Szlovákiából szöktek. Főképp a zsidóság, de tudunk egy nagy csoport lengyel menekültről is (kb. 60 ember). Schwitzer Gyula és családja is ekkor menekült Szlovákiából Rétére. A háború utolsó napjaiban a németek vették át a hatalmat a kaszárnya fölött. Határvadászainkat Németország felé vezényelték, ahonnan Palkovics János határvadász, már nem tért vissza. A Rétén megismert Etussal házasságba szándékozott lépni, mivel kedvese már áldott állapotban volt. Az ifjú családnak a könyörtelen háborús események más sorsot szántak. A kislány, aki e szerelemből jött világra már sajnos soha nem láthatta édesapját, viszont az édesapja szüleit a háború után Etusék Magyarországon meglátogatták és tartották velük a kapcsolatot. Sajnálatra 1945. április 1-jével Magyarországhoz való tartózkodásunk megszűnt. Ezen a napon a szovjet hadsereg elfoglalta Rétét.
(Tomovics Miroszláv)
A cikk 2019-ben jelent meg Babucs Zoltán: A Felvidék és Kárpátalja hazatérésének emlékalbuma című könyvben
Képforrások: www.monetarium.hu www.boldog.fara.sk
Borítókép: A Felvidék és Kárpátalja hazatérésének emlékalbuma – Peter Sedala képe a szenci ünnepségről
