Régen volt! Akkor, amikor falunkat, Rétét visszacsatolták Magyarországhoz. Karácsony felé járt már az idő. A mezőgazdasági munkák befejeződtek és megteltek az iskolák padjai. Bizony nem mindegyik gyerek ínyére találták ki az iskolát. A mi kis hősünk, mint mindig, mással foglalta el magát, nem a tanulással. Kalicza tanító bácsi, ha észrevette, hogy valamelyik diákja nem figyel az órán, akkor a maga módján megbüntette.
Aztán egyszer csak eljött a nap. A kis hősünké. Ahogy mesélték a régi réteiek, akkor a magyarok Istene lenyúlt érte. Csak ha már lenyúlt, bele is kellett volna kapaszkodni a karjába.
Kis hősünk azon a napon megint olyat művelt, amit nem arra az órára szántak. Míg a tanító bácsi magyarázott és közben járkált föl s alá, addig kis barátunk azt csinálta, amit mindig is szeretett és amire tehetsége volt. Úgy beleélte magát a teendőjébe, hogy a pad alól alig látszott ki. A tanító bácsi megállt és kíváncsi tekintetével kísérte a munkálkodót. Most az egyszer megvárta, míg a művész befejezi alkotását. A nagy elfoglaltsága miatt nem vette észre a tanító bácsi harci mozdulatát. A háta látta ennek kárát. Az egész osztály mosolyogva, gúnyolódva és kárörvendően várta, hogy mikor szól a tanító bácsi, hogy menjen az udvarra mogyoróvesszőt törni – saját magának.
Azzal verte meg a rosszalkodó nem odafigyelő diákokat. Most mindenkibe belefagyott a gúnyos mosoly, mert nem a verés következett, amit vártak.
Kalicza tanító bácsi így szólt:
„Zavarhatok?! Vagy tán befejezted!?”
Az ijedségtől magán kívül volt hősünk. Dadogva a félelemtől, így felelt:
„be-, be-, befejeztem” – és félve átnyújtotta a pad alá süllyesztett alkotását.
Az emlékezők közül senki se látta, senki se tudja és már meg se fogjuk tudni, milyen is volt az, amit alkotott. Annyit tudunk csak, hogy a legszebb ünnepet, a szeretet ünnepét ábrázolta meg a képen, mert az minden gyermek álma, hogy eljöjjön karácsony, amikor mindenki valamit ad, vagy kap azoktól, akik gondolnak ránk és szeretnek.
Karácsony után az iskola levelet kapott, amiben ez állt. Meghívjuk önt, Puskás Jánost a budapesti közművelődési egyletbe, ahol kifejtheti született tehetségét. Az ellátása ingyenes, a kiadásait az állami kincstár fedezi. Kis művészünk, Jankó – akit csak így hívott mindenki – elindult a nagyvilágba.
Az ő tehetségére is felfigyelt Horthy Miklósné, aki támogatta a többgyermekes szegény családokból származó tehetséges gyerekeket. Még ma is vannak olyan könyvek, mesekönyvek Rétén, amelyeket Horthy Miklósné ajándékozott a többgyermekes családok részére.
Kalicza Sándor tanító bácsi érdeme, hogy Jankó eljutott a magasabb művészi körökbe azzal, hogy azt a szép karácsonyi rajzot elküldte Pestre.
Teltek a napok, hónapok, Jankó a tehetséges gyerekeknek nyújtott művészi tanulmányait végezte, de egyszer csak, mint derült égből villámcsapás – megjelent otthon a Jankó. Azt hitték, hogy szabadságra jött. Sajnálatra nem így történt. Kérdezgették tőle, hogy mi történt, miért hagyta ott az iskolát. Addig faggatták, míg kibökte mi is invitálta haza, mi bántotta törékeny művészi lelkét. A szállás kényelmes volt, az étel finom, csak egy fájt neki a legjobban, hogy egy olyan művészi tehetségnek, mint ő, takarítania kellett és mindennap fel kellett söpörnie a festőműhelyt.
Az Isten kezét ezzel engedte el, mert nagy művész lehetett volna, de így, maradt a család festője. Ő volt a rétei Ikarosz. Hirtelen röppent a magasba, de oda fölérve megmámorosodott. Saját büszkesége megperzselte szárnyait.
Azóta se született falunkban, Rétén nagyobb és tehetségesebb festő. Festményei elismertek, és ma is őrzik a családban.
(Tomovics Miroszláv)
Megjelent 2017. december 21-én a Magyar Fórum hetilap 29. évfolyamának 51-52. számában
Kép és festményforrás: Csejtey Miklósné Puskás Edit családi gyűjteménye
Pingback:A hazáért - Kalitza Sándor őrmester
Pingback:Puskás Jani 100 -