Szóval jegyzetfüzetet nem kaptam. De nem volt kenyér (2 darab száradt a radiátoron), tej és más egyéb sem. (Az igaz, hogy a vegyesboltban semmi sincs, de azelőtt még ennyi sem volt — így egy hang, az üzlet előtt. Persze, a semmi sem úgy értendő, hogy teljesen üresek a polcok.) Az idősebbek megértik az üzletvezetőt? Hiszen nem tud magyarul. — De ért, s szlovákul értünk mi is. Tudja mit? Nem a nyelv miatt marad néha üresen a bevásárlókosár!
— Nincs, sajnos nincs. Vegyen levélpapírt, az van. A minap nekem is hamarjában kellett feljegyeznem valamit, én is megvettem egy csomaggal.
A nyelvtörvénynek még se híre, se hamva (elnézést, jó néhányan már biztosan sejtették április 6-án is, amikor először itt jártam, hogy ez, illetve ennek hiánya áll kibontakozásunk útjában), az elárusítónő szlovákul válaszolt kérdésemre. S én akkor is úgy gondoltam: szíve joga. S folytattuk szlovákul. Mondom, akkor most magának is van egy csomó felesleges borítékja. — Ne panaszkodjon, jó lesz az még! Lesz még a boríték hiánycikk. (Igaza volt, azóta már volt is.)
Kenyeret, úgy kilenc tájban nem kapok november 2-án sem, amikor ismét itt járok. Tej sincs a boltban. Kérdezem, dolgoznak-e a nemzeti bizottságon? Nem, a mai napot a következő szombaton „tudják” le.
Most már ideje lenne elárulni, hogy a címben szereplő Tolwayfelde Boldogfa. A térképen Szenc mellett kell keresni. Boldog név alatt.
(Boldogfa első írásos említése possessio Tulwej-Tolvaj — nevű — birtok formában 1245-ben bukkan fel egy elpusztult középkori falu, Borsa határjárólevelében.
„Ez a folyó kelet felé Borsát választja el, és dél felé Anchiát. Ugyanazon a folyón fölfele haladva Borsa a Tulwej birtokkal határos” (Püspöki Nagy Péter: Boldogfa.)
Dókáékat már régebben ismerem. Először 1974-ben jártam náluk. Csemadok gyűlésre érkeztem, s mivel Károly bácsi volt az elnök, a vezetőségi összejövetel is náluk volt. A gazda megfontoltan, de keményen fogalmaz. Régi sérelmek orvoslásának a szüksége és a mostani gondok egyaránt felmerülnek.
— Meglátod, papa, egyszer még leültetnek — szól közbe a feleség, Gizi néni. Persze, az intésnek nincs sok foganatja. Tudjuk, a régen lenyeletett keserű pirulákra évek múltán hiába isszuk az édesített vizet… De legalább beszélni lehessen a dolgokról. A falu jövendője azt kívánja, hogy a múlt poharába tiszta vizet öntsenek.
Az üzletet itt is pártfogásba veszik: Nehéz ám itt megfelelő mennyiséget rendelni. Vagy kevés lesz valamiből, vagy ráöregszik az áru. Ha például jó, friss kenyér van a faluban még Rétéről is átkerekeznek hozzánk, ha csapnivaló, lapos, sütetlen, a boldogfaiak is Szencen vásárolják. A kenyeret egyébként Jókáról, a tejet Pozsonyból, az alapélelmiszereket Szencről szállítják.
Milyenek a boldogfaiak? Milyen az élet a faluban? Erre keresném a választ. Ismerősünk kertjében a hatalmas diófa alatt almafa örült a néki jutó némi napfénynek, az almafa alatt ribizkebokor sínylődött. Őszintén szólva én Boldogfát mindig ilyen ribizkebokornak képzeltem az almafa- Szenc és a diófa-Pozsony árnyékában.
— így lehet valahogy, bólogat — ha nem is nagy meggyőződéssel — Dóka Károly bácsi, akit érkezésemmel olyan „igazi” boldogfai foglalatosság előkészületeiben zavartam meg, mint a káposztagyalulás.
(Káposztásoknak hívják a boldogfaiakat a környéken. — Kétszer szántott, ganés — ganajos — földbe került a káposzta. A Sórajján volt a legjobb káposztaföld. Nem öntözte azt senki, mégis megnőtt mondja Szabó Ferencné. Jó föld van itt. „Határja róna és termékeny; rétje, legelője sok és jó így ír Fényes Elek a Magyarország geographiai szótárában, 1851-ben.)
Ennek a termékeny rónának egy darabbért — amit a vízművek sajátítottak ki sokkal előbb, s fizettek ki áprilisban (gondolom én : biztos, ami biztos, még a földárak rendezése előtt, gyorsan) — szép summa ütötte a már emlegetett Szabó Ferencné Mari néni, markát. A 2041 m2-nyi területért kapott pénzt — illetve 1/3-át, mert ennyi az ő része — bizony nem lehetett könnyű elkölteni. Lehet, hogy testőrt is fogadott, amikor a takarékba vagy a bankba érte ment.
Nem volt bátorság áprilisban sem egy idős asszonynak egyedül mászkálni 272 korona 10 fillérrel. Ezzel kapcsolatban, meg valami kérvényféle ügyében jött a nemzeti bizottságra a néni, Blahó Gabriella előadó után. „Neköd köllene ezt megírnya, — mondta (merthogy Boldogfa ö-ző), az uram nem akar sömmibe beleavatkoznyi.” Igaza lehet, ahol ilyen nagy összeg a tét, ott döntsön az asszony.
Megtudtam én persze mást is annak idején a nemzeti bizottságon. Akit a statisztikák untatnak, most pihenjen. A lakosok száma négyszáz. Ketten meghaltak (áprilisig), hárman elköltöztek. A beköltözés nagy, de … Sajnos a telkek idáig nem kellettek a boldogfaiaknak. Idegeneknek adták el azokat. Tehát lassan jönnek az idegenek — főleg pozsonyiak és főleg a hétvégére — akikből a faluközösségnek úgyszólván semmi haszna sincs.
Nyolc évvel ezelőtt 2 személy volt szlovák a faluban, most a falu 90 százaléka magyar. A magyar iskolakötelesek 99 százaléka Szencre, a szlovákoké — ugyancsak 99 százalék — Rétére jár iskolába. Az óvoda 2 tanerős, fél héttől délután ötig ügyel, nevel 27 gyereket.
Orvos nincs a faluban, azelőtt a galántai járásba kellett járni, most a szenci egészségügyi központ látja el a boldogfaiakat. Az egységes földműves szövetkezet pedig annyira nem egységes, hogy most válik. Gurabtól.
A postás hölgy, aki Rétéről biciklizik át a hírekkel, áprilisban 70 Új Szót, 87 Vasárnapot, 20 Győzelmes Utat (a járási lap, azóta csak Az Út), 16 Hét-et, 14 Nőt, 9—10 Prácát, 4 Roľnícke noviny-t, 4 Hlas l’udu-t (kerületi lap), 3 Šport-ot és 60—70 magyarországi napi-, heti- és havilapot hozott a táskájában. A Reményből biztosan sok fogy, hiszen itt is alakítják — főszerkesztője Koller Gyula. Van ezenkívül két párt, mozgalom — az Együttélés és az MKDM, valamint hat tömegszervezet. Köztük a Csemadok.
Jól sejtettem, hogy Dóka Károly benne van a jelenlegi „mozgásban”. — Az üzletben már ott a kifüggesztett lista. Most majd a választókon múlik, hogy kinek szavaznak bizalmat közülük. Az elöljáróság 12 tagú lesz. Mivel Károly bácsi is köztük van, ha bizalmat kap, ígéri néhány dolgot tisztáznak majd. (Itt jött a feleség figyelmeztetése a „hűvös” felemlegetésével.) És a jelen meg a jövő is mindenki vállára nagy terhet ró majd. Kis falu ez, mondja, a pénzügyi lehetőségek eléggé szűkösnek ígérkeznek, ami már most meghatározó. Azon túl, hogy a lista valóban ott függ az üzletben és volt két választási gyűlés (az igazat megvallva alig-alig voltak jelen a választók) nem sok minden tanúsítja, hogy napokkal vagyunk csak a választások előtt.
— A jelenlegi elnöknő nem jelölteti magát. Nem boldogfai lakos, Rétéről jár ide, párttag volt, az is maradt. Ezért egyébként becsülik, de ebben a vallásos faluban most nem választották volna meg. Az egyetlen jelölt a polgármesteri posztra Pikáli Gyula.
Most azonban Koller Gyula véleményét írom le. Ő a falu katolikus esperese. Van 300 lelket számláló nyája. A reformátusok száma 100, ők Rétére járnak templomba. A faluban övék a harangláb, a templom, amelyről Fényes Elek úgy ír, hogy régi, elhagyatott, és amely azóta az egész falut híressé tette, a katolikusoké.
A reformátusok — így Koller Gyula — kemény kálvinisták. A katolikusok vallásos emberek voltak. A külső vallásosság ma is megvan. Boldogfa a hagyományokat elfogadó falu. Ám több hűség lehetne bennük — valláshoz, nemzethez egyaránt. Kemény szavak. És a pap feladata? — A pap összetartó erő volt. Most újjáépítő erő. Nemzetiségi és vallási szempontból jelenlegi helyzetünkre értve: visszahozó erő.
— A pap? Ugyan kijelentette, hogy nem a pap feladata a politizálás, azért a faluközösségben meghatározó a szerepe, — ezt a polgármesteri tiszt egyetlen jelöltje, Pikáli Gyula mondja, akit szintén régebbről ismerek, — a Csemadokból. Őt faggatom a leendő hivataláról, az elképzeléseiről.
— Nézze, igaz, hogy egyetlen jelölt vagyok, de elég idős ahhoz, hogy ne tudjam: nem előre lefutott az ügy, és ígérgessek. A felkérés eléggé váratlanul ért, és tudatosítom: aki itt valamit el szeretne érni, annak nagyon össze kell fogni a falut. Sajnos kevés embernek van önálló véleménye, és én úgy látom ennek hiánya behozhatatlan hátrányba sodorhatja a közösséget. Remélem ugyanis, hogy egy ember akarata — még ha az enyém is — többé nem lesz kötelező.
A Koller Gyula által emlegetett hűség mellé a tenni akarást, összetartást sorolja. Akkor is, ha ez mind meglesz, itt vannak a jelenleg még homályos ügyek: az önkormányzatok helyzete, a pénzügyi, gazdasági lehetőségek.
És majd csak azután, ha tisztán látunk, jöhetnek a telekrendezések, az építkezési lehetőségek, a fiatalok itthonmarasztalása, az utak, kutak (ivóvíz), a gáz kérdése, az iparosok megnyerése (kis műhelyek támogatása), munkaalkalmak létesítése, a közművelődés dolga. Sok lehetőség rejlik a szenci tó közelségében is.
Tolvaj, Tolvajfölde, Tolvajfalva, Boldogasszonyfalva, Boldogfalva, Boldogfa. Először a társadalomban lévő átalakulás kezdetén jártam a faluban. Most a — sokak életében első — szabad (nem is szívesen írom le a jelzőt, annyiszor volt már az elmúlt évek során valami „az első szabad”) választások előtt. Véletlenül a Halottak Napján. Ne legyen ez rossz jel: ezért hosszú, boldog életet Boldogfa!
Híres, ismert boldogfaiak után érdeklődtem most is, a tavasszal is. Jöttek a válaszok: Tóth Laci, a hajós (hajós bácsi), aki a Sávitrin utazgatott a tengereken és a hajója ott áll a templom mellett, Koller Gyula, Kukal, a teniszező, akinek sok pénze van (ő nemrég költözött ide), a „Zurilla” (Dzurilla, a hokiválogatott egykori portása, ő is nemrég jött), a százados úr (Quintus Atilius Primus, kinek sírköve a templom falába van beépítve — róla Püspöki Nagy Péter könyvét illik „faggatni”). Körülbelül ennyi a névsor. Vajon az évekkel, évtizedekkel később érdeklődőnek a novemberben megválasztott önkormányzat tagjait és a polgármestert is a híres emberek között sorolják fel az akkor élők? Mint olyan embereket, akik fellendítették a falut, jól sáfárkodtak a rájuk bízott javakkal?
(Görföl Jenő)
Megjelent 1990. december 7-én a Hét hetilap 35. évfolyamának 39. számában
Képforrás:
Fortepan / Lakatos Mária