Megfontoltan, határozottan, de ugyanakkor lelkesen beszélt életéről, munkájáról. Mintha belső tűz fűtené. Szeméből melegség sugárzott.
„Húsz éve már, hogy a Slovnaftban dolgozom. 1970-ig géplakatosi minőségben – ez a tanult szakmám – azóta pedig mint csőhajlító. Szép munka ez, izmos kezek kellenek hozzá. Hogy mit is csinálok tulajdonképpen? A különböző átmérőjű csöveket nagy kemencében ezer kétszáz fokra hevítik, majd daru segítségével a munkalapra helyezik, ahol négyen dolgozunk velük”
– vallott munkájáról Macsicza Sándor, a tizenkét tagú Úttörő szocialista munkabrigád tagja, akit eddigi helytállásáért a Kiváló munkáért kitüntetéssel tüntettek ki, majd hozzátette.
„Ez munkámnak csupán egy része.”
S mert látta, hogy nem értem, magyarázatba kezdett. Elmondta, hogy 1964-től különböző tisztségeket töltött be a szakszervezetben, volt szakszervezeti bizalmi, a műhelybizottság tagja, míg 1971-ben 265 munkatársa megválasztotta a műhelybizottság elnökévé.
Tizenkét éve együtt él a gyár, a dolgozók gondjaival, örömeivel. Tizenkét éve, ha bárki a segítségét kéri, nem utasítja el, azon fáradozik, hogy a kérést teljesíthesse. Tizenkét éve intéz lakást, üdültetést, gyógykezelést, új munkaruhát, simít el nézeteltérést alkalmazott és mester között, kezdeményez, int a munkaidő jobb kihasználására, mutat rá a teljesítmény növelésének szükségességére.
„A fiatalabbakkal úgy beszélek, mintha apjuk volnék, igyekszem mindig szép szóval hatni a rendbontókra, s ha nem is azonnal, de a nevelő munka idővel meghozza gyümölcsét. Nem szeretem a durvaságot, de munkatársaim tudják, hogy azonnal szólok, ha valami nem tetszik. Ezért túl érzékenynek, talán kissé furcsának is tartanak – mondja mosolyogva. De a lényeges dolgokban, abban, hogy jól menjen a munka, mindig egyetértünk. Ha hiányzik valamelyikünk, ha gyűlésre, tanácskozásra kell mennem, mindig akad, aki helyettesítsen A mi brigádunk patronálja a Duna utcai gimnáziumot. Büszkék vagyunk arra, ha szükség van ránk, ha elromlik a fűtés, vagy baj van a vízvezetékkel azonnal megyünk – ellenszolgáltatás nélkül segítjük az iskolát. Itt a gyárban is, ha bárhova hívnak, ha szükség van a segítségünkre, mi egy emberként megyünk.”
Beszélgetés közben az a meggyőződés alakul ki bennem, hogy egy boldog, a munkájával, életével elégedett emberrel beszélgetek.
Négy gyermekem közül három már dolgozik, Sándor fiam negyedéves bölcsészhallgató. László, a legidősebb gyermekem, és az egyik vejem is a gyárban dolgozik – mondja.
S hogyan tölti szabadidejét?
„Munkanapokon hajnali négykor kelek, mert Rétéről utazom a fővárosba. Igaz, ezt az utazást már megszokhattam, hiszen 1945-től utaznom kellett. Pozsonyban tanultam, katonáskodtam és dolgozom mindig.
A délutánokat a kertben töltöm, el kell látni az állatokat, bőven akad munka a ház körül. Esténként rendszeresen nézem a televízió műsorát, bevallom, főleg a sport érdekel. Lehet, hogy azért, mert 1947-ben atletizáltam, voltam játékvezető, majd a rétéi focicsapat edzője. Négy éve már csak lelkes rajongója, nézője vagyok a meccseknek, helyemre fiatalok léptek.”
Megtudtam azt is, hogy a hétvégeken is a ház körül tevékenykedik, hogy legalább ilyenkor tehermentesítse feleségét, aki ugyancsak dolgozik.
Akkor örül a legjobban, ha összejön a család, ha láthatja gyermekei, unokái boldogságát. Nem ismer lehetetlent, a felmerülő akadályokat akarattal, szívóssággal leküzdi.
„Ha volt célom, azt mindig el akartam érni. Ha elértem, újat tűztem, tűzök ki magam elé. Amíg csak dolgozni tudok.„
(Péterfy Szonya)
Megjelent 1983. július 15-én az Új Szó napilap- Vasárnapi kiadásának 16. évfolyamnak 28. számában