Mottó:
..Mennél idősebb az ember,
és mennél többször megy haza,
annál jobban kötődik a szülőföldhöz.”
(Eva Haldimann)
Valóban így van. Mennél idősebb az ember, annál többet gondol azokra a helyekre, ahol először ismerte meg a közös játék örömét, ahol a gyermekkori barátjai élnek — a szülőfalujára. Mert a szülőföld elsősorban a szülőfalut jelenti. A szülőfaluban pedig azokra gondol legtöbbet, akikkel együtt játszott.
Ezek az érzések vezették azt a néhány rétei „gyükeret”, akik ez év június utolsó szombatjára megszervezték a „bejáró diákok I. találkozóját” azok részére, akik negyven-ötven évvel ezelőtt jártak el a szülőfalujukból különböző iskolákba: Szencre, Galántára, Pozsonyba vagy máshová.
A találkozóra a község legrégibb — egyes adatok szerint több mint 300 éves — iskolájába jöttek össze a meghívottak: a helyben maradtak és a széjjelszóródottak. Fél évszázadnyi idő — nagy idő! Akik ennyi idő óta nem találkoztak, és többen voltak ilyenek, meg se ismerték egymást: úgy kellett bemutatkozniuk. Volt utána nagy álmélkodás és ölelkezés. Hát te vagy az Lalikám, te vagy Imrécske…! Mennyit csavarogtunk együtt, most meg köszönés nélkül mennének el egymás mellett az utcán!
Amikor már mindenki kiörvendezte magát és újra mindenki mindenkit ismert, bevonult a társaság az udvarról abba a terembe, amelyikben jó néhányuk hatvan évvel ezelőtt írta az első betűket a palatáblájára és dalolta reggelente az egyszeregyet.
Elsőként abban jutottak közmegegyezésre, hogy a találkozón nincs sarzsi és nincs kor. Ezért szerepelnek ebben az írásban is a résztvevők csak a keresztnevükön.
Lajos, a házigazda néhány keresetlen szóval üdvözölte a lassan lecsillapodó, addig zsivajgó „diáksereget”. Majd Frantó, az RSC sokáig emlegetett kapusa bevezetőül röviden ismertette a község történetét. Sokuknak új volt, amit mondott. Szülőfalujuk, Réte, ez a mátyusföldi közepes nagyságú falu a késői vaskortól lakott terület. Az első írásbeli emlék 1256-ból említi a községet Petrus de Réthe néven. De lakott hely lehetett már a tatárjárás előtt is. Lakosai szabadok, később kurtanemesek voltak. Jártak erre németek, tatárok, husziták (éppen a találkozó színhelyét, az iskolát „huszita háznak” emlegeti a hagyomány), de törökök, császáriak, kurucok és labancok is (Rákóczi Ferenc tesz említést Emlékirataiban a Rétey brigádról). Volt itt jómód, de volt nyomorúság is; volt béke és volt menekülés a hadakozók elől. Szapora születéseket kiegyenlítette a sűrű gyermekhalál: pusztítottak járványok, a tbc (hektika) és a különböző nyavalyák, úgyhogy száz éveken át alig emelkedett a lakosok száma. Csak ennek a századnak az elejétől javult ezen a téren a helyzet a jobb lakásviszonyok, a könnyebb megélhetés eredményeképp (új munkahelyek a vasútépítésnél, a Pozsonyban épült gyárakban).
Imrécske, a krónikaíró beszélt aztán az első és második világháborúban elvesztettekről. A két világháború közötti nyomorúságról, de arról is, hogy azokban a nehéz időkben is volt kultúrélet a faluban. Színdarabokat tanultak be, bált rendeztek. Alkalmi futballcsapatokba verődtek a fiatalok. A „főszögi” RSC örök riválisa volt az „aaszögi” RTK-nak. Megemlítette a második világháború utáni nehéz időket, és a mai viszonylagos jólétéről is beszélt; a gyorsuló építkezésről. A szenci Napos tavak közelsége folytán Réte lassan fürdőhelynek számít.
A község közelebbi és távolabbi terveit a Tanács képviseletében Béni, a szintén öregdiák, ismertette és egyben átadta a hnb üdvözletét meg egy hatalmas szegfűcsokrot. A bevezető rész azzal fejeződött be, hogy a megjelentek aláírták az osztálynaplót helyettesítő községi krónikában a díszesen bejegyzett jelenléti ívet.
Ezt követte a találkozó központi része, a „bejáró öregdiákok” beszámolója életükről, sorsuk alakulásáról az utóbbi 40-50 év alatt; az életben elért eredményeikről, családjukról sikereikről és balsikereikről. Ha mindegyikük beszámolóját teljes terjedelemben ide akarnám írni, akkor a Hét egész számát betöltené az anyag. Mivel ez lehetetlen, legalább a legérdekesebb sorsokat ismertetem egészen röviden:
Kezdem — nem a beszámolók sorrendjében — a találkozó külön meghívottjával — az előző „ősdiákok” reprezentánsával, a 82 éves dr. Prikkel Lajossal. Ő akkor végezte az orvosi egyetemet, amikor a megjelentek többsége éppen csak megkezdte tanulmányait. Őt kivételesen a teljes nevén szerepeltetem. Ő még emlékszik a legeslegrégibb, legeslegelső rétei futballcsapatra még a húszas évek elejéről. Az egyetem után sebésznek indult (Nyitra, Érsekújvár, Komárom voltak az állomáshelyei) a végén, nyugdíjaztatásáig, körorvos volt Tardoskedden, ahol most is él. Több orvosi kitüntetés tulajdonosa, de kitüntették közéleti munkásságáért is több ízben. Mindig támogatója volt az ifjúságnak és őrzője az egészségnek. Még ma is érdekli a sport. Egyik rokonáról nem lehet nem megemlékezni: Réthei Prikkel Marián 1924-ben kiadta a „Magyarság táncai” című munkát, amely a népi tánc szempontjából alapozó és fontos mű.
Peti, az RSC kapitánya: hangadó volt mindig a társaságban. A pozsonyi gimnáziumban kezdte, de a tanítóképzőben folytatta a tanulmányait. Mint képzős hegedülni is tanult, és mint jó hegedűs, ő tanította be a szereplőkkel a színdarabok dalait. Rövid tanyai tanítóskodás után bevonult; 1944 decemberében jelentkezett a csehszlovák hadseregbe, ahol a háború végéig szolgált. A háború után a magyarországi Gödöllőn vállalt tanítói állást. Ott telepedett le, ott él mostanáig. Elvégezte a pedagógiai főiskolát, több kitüntetést kapott. Mint nyugdíjas még ma is szaktanácsadóként szolgálja az oktatásügyet, kapcsolatot tart a pozsonyi metodológusokkal.
Manci, a bejárók szépe. Ő is képzős volt, ami nála nem csoda, édesapja a falu egyik tanítója volt. Komáromban él. Gyógypedagógusként tanít most is, már a nyugdíjkorhatáron túl. Szívesen jött a találkozóra, mert bizony a megjelentek többségével vagy negyvenöt éve nem találkozott.
Frantó, az RSC-s, az örökös ellenzék. A Pozsonyban kezdett és Szencen befejezett kereskedelmi akadémia után Érsekújvárra került a gabonafelvásárlókhoz. Ott élte át a háborút, a három bombázást, a front átvonulását. A Csemadok első vidéki szervezete megalapításánál ott volt a „Sokol” nagytermében. Később pár éves trencséni és komáromi kitérő után Pozsonyban kötött ki, ahol elvégezte levelező tagozaton a közgazdasági egyetemet. Előbb az Erdészeti Megbízotti Hivatal Papír- és Cellulóz Főosztályán, majd a hivatal megszüntetése után a Tatra cég autójavító részlegének közgazdászaként dolgozott egészen a nyugdíjba vonulásáig, és kisegítőként még tavalyig. Munkahelyén a szlovák—magyar— lengyel együttműködés mozgatója volt. Máig aktívan részt vesz a Csemadok alapszervezetének munkájában.
Dódi, szintén RSC-s és őstornász. Pozsonyban kezdte a gimnáziumot, Szencen fejezte be. A katonaság és a háború után Budapesten évekig darusként dolgozott. A daru mozgásának szüneteiben magolta a német, francia, orosz szavakat. Ezekből a nyelvekből sorban államvizsgázott. A nyelvek birtokában aztán elhelyezkedett egy külkereskedelmi vállalatnál. Mint üzletkötő bejárta fél Európát.
Imrécske, a krónikás. A szenci polgári elvégzése után tanítóképzőbe szeretett volna jutni, de az akkori anyagi viszonyok a családjukban ezt nem tették neki lehetővé. Levelező tagozaton elvégezte a szükséges iskolákat és tanfolyamokat. A leghosszabb és egyben az utolsó munkahelye a Mezőgazdasági Gépesítési Központ. Mint központi ellenőr bejárta Szlovákia összes gépállomását. Most nyugdíjasként, társadalmi munkában, a község krónikáját állította össze és vezeti. A krónika utolsó beírása éppen erről a találkozóról szól!
Pityu tanár úr a szenci gimnáziumban volt diák. A front miatt itt megszakította a tanulmányait, majd Érsekújvárott folytatta, s Galántán érettségizett. A vegyészeti fakultást Pozsonyban végezte, ahol egyetemi adjunktusként a mai napig is tanít. Közben írja a főiskolai jegyzeteket és aktív pihenésként öntözi az uborkapalántáit, mert nagy a szárazság.
Dodó, a szőke örökifjú. Ő volt a bejárók közül a legszerényebb. A villamossági szakközépiskolát Pozsonyban végezte. Dolgozott a Mezőgazdasági Megbízotti Hivatalban majd átkerült egy országos vállalathoz, annak igazgatója lett és az még ma is. Mint jó értelembe vett lokálpatrióta az üzemi üdülőjüket a Báger rétei csücskében építette fel, aminek az is a haszna, hogy a találkozó közös ebédjét itt lehetett megtartani.
Bócsi és Feri, a két testvér. Bócsi Érsekújvárott fejezte be a front után a még Szencen megkezdett gimnáziumot. Magyarországra települt át. Pedagógus lett. Hegyeshalom, itt a közelben tanított és tanít. Rendszeresen látogatja szülőfaluját. Feri, az öccse, fogorvos lett. Előbb a Csallóközben tevékenykedett, majd áttelepült ő is a nővére után. A végén megint csak visszajött és most a Csallóköz szívében, Dunaszerdehelyen menti meg az embereket a kínzó fogfájástól.
Hasonló sikeres és hasznos életekről számoltak be a többiek is ezért legalább egy-egy mondattal hadd jellemezzem őket:
Ica, aki már az ötödik pedagógus ebből az ünneplő csoportból (jelezve mennyire megbecsülte ez a falu a tanítóit), Szlovákia legnagyobb magyar tannyelvű alapiskolájában tanít a férje főnöksége alatt.
Laci a híres Csepel Művek egyik nagyraktárát vezette nyugdíjaztatásáig.
Lajos részt vett Pozsony legnagyobb üzemeinek felépítésében.
Gyula kereskedelmi iskolát végzett, ezért belőle lett a „nagy beszerző”. Most már, mint nyugdíjas, a portán figyeli, mit szereznek be az utódjai.
Ignác, a hűséges brigádvezető: keze alatt mindig több rétei „földi” dolgozott egy pozsonyi cégnél.
Lajoska, a nagy rendező. Évek hosszú során át volt a Csemadok alapszervezet színjátszóinak díjakkal kitüntetett vezetője, rendezője és színésze.
Ilonka a jó kereskedők mintaképe. Még ma is, ha máskor nem, akkor a nyári idényben odaáll a pult mögé.
Öcsi egészen a Lövérek alá, Sopronba került, ahol egy nagy vállalat gazdasági ügyeit intézte.
Béni komoly műszaki feladatok megoldója és amellett tényleges tanácstag, és mint ilyen, a hnb küldötte a találkozón.
Kali előbb nyomdásznak tanult, majd tanító lett, később tanfelügyelő, most pedig felelős beosztású szerkesztő.
Lalit is a sors egyszer áttelepülésre kényszerítette, most meg visszatelepült. Úgy látszik, a szülőföld vonzása nagyobb volt, mint a máshová vágyás. Szülőfalujához közel most már úgy látszik, megnyugszik.
Azok, akik valamilyen okból nem tudtak eljönni a találkozóra, mint Zsuzsi, Pista, Laci és Pisti — üdvözletüket küldték jókívánságaikkal abban a reményben, hogy a következőn már ők is itt lehetnek. Az örökre eltávozottakat egy perc néma felállással tisztelték meg.
A beszámolók után a kapott szegfűt és a hozott virágot a messzebbről jöttek kivitték szeretteik sírhalmára, a több száz éves sírkövekkel tarkított temetőkbe. Innen a határoki Szederfás úton (a néhai Blaskó úton) a Dodó biztosította üzemi nyaralóba vonult a társaság a közös ebédre.
Tamási Áron írta az Ábel Amerikában című művében, hogy
„Az ember célja, hogy valahol otthon legyen benne”, és hol legyen otthon, ha nem a szülőfalujában — legalább néha, legalább addig, amíg az van, mert nagy a világ …!„
írta: csúzi Cs. Ferenc
fotó: Huszár Tibor
Megjelent 1988. szeptember 9-én a Hét hetilap 33. évfolyamának 37. számában