Számunkra az idős emberekkel folytatott beszélgetés mindig élményszámba megy, hiszen tőluk, akik a második világháború ideje alatt életük legszebb éveit fecsérelték el, akaratuk ellenére, mindig tanulhatunk. Ez az a korosztály, melynek sok rossz élményben volt része, mely mélyen belevésődött az emlékezés palettájába. Tény, ahány ember, annyiféle bölcs mosoly, ahogy mai életünk hétköznapjainak nehézségeire tekintenek, Ők nem jártak orvoshoz, nem is tudták, mi az betegnek lenni.A közelmúltban a sors egy ilyen emberrel hozott össze bennünket.
Gyurcsi Júlia hetvenkét éves rétei (Reca) lakos. Hosszú éveken át a helyi egységes földműves-szövetkezet zöldségkertészetében dolgozott egészen nyugdíjig. Vidám nevetéssel kísérve felidézi a régi népszokásokat. Kiderült, hogy a legnagyobb kópéságok Luca-napján és a farsangi időszakban történtek. Aztán kissé komorabb történetek is előkerültek az emlékek féltve őrzött „tulipános ládájából“.
Mivel a család szegény volt, tizenhárom évesen kiállt az iskolából.
A Dóka-majorba járt napszámba; reggel fél hattól este fél hatig tartott a robot, potom nyolc koronáért. Hol egyelés, hol kapálás volt napirenden. Ekkor már az aratásban is részt kellett vennie. Kacagva, huncut szemmel idézi fel, hogy vézna volt a termete, alig tudta arrébb tenni a markot. A többiek, az idősebbek ki is nevették emiatt, de amikor látták, mily ügyesen és kitartóan mozog, hogy szinte ég a munka a keze alatt, az öregek is elismerően bólogattak. Néhány évig ez így ment minden évben: napszám, aratás. A teleket a sokgyermekes rokoncsaládoknál töltötte, ahol segített a háztartásban. A vége az lett, hogy egy szép napon Pozsonyba (Bratislava) ment el szolgálni. Ekkor már havi 150 korona fizetést kapott, aminek a család örült a legjobban. A több pénzért meg is kellett dolgoznia. Mindennap ablaktisztítás, szőnyegporolás, amihez a szőnyeget a szomszédos udvarba kellett hordani. Akkora hó volt, hogy porolás közben a lábukra fagyott. Az orvos eltiltotta ettől a munkától. A rá következő nyáron már vígan aratott a falubeliekkel.
1937-ben férjhez ment. Öt gyermeke közül az első kettő meghalt. A háborút három gyerekkel vészelte át úgy, hogy hónapokra a szoba-konyhás lakásban három német katonának át kellett engednie a hálószobát. A katonák csak a front közeledtekor hagyták el a házat.
A „mese” fonala itt megszakadt, mintha mindaz, ami a későbbiekben történt, nem volna lényeges. Pedig férjét a háború után korán elveszítette. Leesett a háztetőről, majd sérüléseibe belehalt. Nem tehetett mást, neki kellett gondoskodnia három gyermekéről. Munkába állt. A kertészetben mindig a legügyesebbek között emlegették. Jött a nyugdíj, s csak néhány év rádolgozás után szánta el magát, hogy otthon marad, amikor már úgy érezte, bizony a végtagok már nem úgy, mozognak, ahogy szeretné. Befejezésül hadd szóljon ő:
„Nehéz világ volt régen, de az emberek mégis boldogabbak voltak. A világ nem volt ennyire erőszakkal átitatott. Az emberek nem voltak irigyek egymásra, mint napjainkban. A sok munka mellett mindig találtak időt a családi összejövetelekre, a meghitt beszélgetésekre. Ma ehelyett — főleg a fiatalok — inkább televíziót néznek, mindenkit csak az anyagiak érdekelnek. Persze, tisztelet a kivételnek, amelyből kevés van. Ám nem akarok ítélkezni embertársaim felett. Mindaz, amit az imént elmondtam, saját tapasztalataimra alapul. Ugyanakkor meg vagyok győződve, hogy a korombeliek többsége nekem ad igazat.”
írta: Macsicza Sándor
Megjelent 1987.10.9.-én a Szabad Földműves hetilap 38. évfolyamának 40. számában
képforrás: Macsicza Sándorné Neszméry Ilonka
Pingback:A hazáért - Uhrovics János -