1897-ben született dr. Kugler Béla bátyám, ő mesélte el nekem az alábbi történetet, én csak átadom az olvasóknak;
Burján Pali bácsi, az egykori Felső-Magyarországon Galántán volt főszolgabíró. Fess ember volt, a nők megfordultak utána. Aki meg nem tudna, annak szeretném megmagyarázni, hogy mit is jelentett akkoriban, az első világháború előtt, Galántán főszolgabírónak lenni.
Nyugodjék békében Burján Pali bácsi. A halottakról jót, vagy semmit! — így tartja a közmondás Magyarországon. Én sem akarok semmi rosszat írni róla, csak szeretném visszaidézni az ő emlékét.
Nagy úr volt annak idején Magyarországon egy főszolgabíró. Bocsánat, hogy nem írtam hozza az ,,úr” szót! Véletlenül kihagytam. Ha másnak nem is, de a főszolgabírónak igazán kijárt az „úr” szó! Az ő parancsa szentírás volt, nézete pedig csalhatatlanság. Mikor egyszer egy hajtóvadászaton elejtettek egy őzet, vita támadt, hogy hím, vagy nőstény volt-e az áldozat. A főszolgabíró kereken kijelentette: „Ha én azt mondom, hogy bak, akkor bak. ” Ezzel minden el volt intézve.
A galántai járásban létezett egy Réthe nevezetű község. Tipikus felső-magyarországi telepítés, széles utca, két szélén fehérre meszelt parasztházak helyezkedtek el. Ívelt kapun át jut az ember a széles, hosszú udvarra. Jobbra a lakóház, hátul az istálló és szertár. Az udvar közepén húzókút. A lakóház négyszögletes, rácsos ablakaiban muskátli virít. A tornácon karosszék áll a nagypapa számára. Mellette zsámolyon kislány kuporog, ölében a macskával.
A községet kisebb patak-áradáskor inkább folyó szeli át. Réthe nagyobb község, lehet ezer éves is. Lakóit állítólag még Mária Terézia császár- és királynő nemesi rangra emelte. Egy másik verzió szerint a nemesítés a törökdúlás idején történt, mégpediglen azon okból, mert a törökök a nemeseket jobban kímélték és csak a jobbágyokat hurcoltak el janicsároknak. Legalább így mondja a krónika. Volt, ahogy volt, mindenesetre tény, hogy a rétheiek — kivéve a cigánysoron élőket —, mind magyar nemesek voltak. (Akár lógott a Petőfi: „Pató Pál úr” nevezetű versében előforduló kard a fogason, akár nem.)
Hogy a nemesi címet a rétheiek meg is becsülték, kitűnik a következő esetből.
Burján Pali főszolgabíró úr egy szép napon kétfogatos hintaján átkocsizott a nemesített falun. Még a templom előtt — ott, ahol a patakon egy hidacska vezet át — a patak partján, a fűben, középkorú paraszt- ember feküdt hanyatt, fejjel lefele. Nyugodtan feküdt, közben nagyokat horkant. Kalapja lecsúszott, melynek szalagját egy liba csipkedte. Ennek láttára a főszolgabíró megállította a hintót, ésígy szolt kocsisának:
— János! Nézd meg, mi baja van az ipsének!
János leszállt a bakról, megvizsgálta az alvót és alázatosan jelentette:
— Főszolgabíró úr kérem, ez egész biztos részeg és csak úgy lefeküdt ide.
A főszolgabíró csak rázta a fejét.
— János! Ezt az embert megüti a guta! Így, fejjel lefele nem fekhet, fordítsd meg, de azonnal!
János se szó, se beszéd, megfordította a nehéz testet úgy, hogy most már lábaival feküdt a pataknak. Azonban a fordításra az ipse ébredezni kezdett és tiltakozni:
— Hé! Mit csinál kend velem? Mi baja van kendnek velem? Hagyjon engem békén!
János morgott: — Fejjel lefele nem jó feküdni a dombon, még megüti a guta, mondta a főszolgabíró úr.
Erre a parasztember felsőtestével felemelkedett a fűből és jobb kezével melléet ütögetve harsogni kezdte:
— Én réthei nemes ember vagyok, úgy fekszek, ahogy akarok!
A főszolgabíró, aki az egész jelenetet a hintóból szemlélte, csak nevetett.
— János — utasította a kocsist —fordítsd vissza!
Miután ez megtörtént, a hintó tovább gördült Galánta felé.
(És még mondják, hogy akkor nem volt demokrácia!)
A főszolgabíró hintaját már rég elnyelte a felkavart por, amikor az öreg paraszt valahogy felkapaszkodott fekhelyéről. Kihúzta kalapját a liba csőréből, s hunyorgó szemmel nézett a nap felé.
— Mit nekem egy főszolgabíró? Nemes ember, az nemes ember! Ha nekem úgy tetszik, fejjel lógok lefele a patakba! — mormolta.
A történet óta jó egynéhány hektó víz folyt le a Garamba. Hogy ma is van-e főszolgabíró és nemes ember a galántai járásban, nem tudom.
(Terebessy Emőke)
Megjelent: 1987. novemberében az Új Hídfő emigrációs lap 40. évfolyamának 11. számában